Szomjazom...
Nem tudok lemondani Rólad! Bármit súgnak, üvöltenek is fülembe a hitetlenek, a hitükhagyottak. Én nem tudok lemondani arról, hogy higgyelek.
Vágyakozom...
Töltsd meg száraz szívemet adakozó Gazda! Virulni akar, akár a tavasz, de zörögve szárad, mint tél végi fű, mert elkerüli az érlelő eső. Töltsd meg újra, öntözd meg kiszáradt folyómedremet jelenléted áldásával! Nélküled túl hosszú, túl nehéz az út és én mindvégig éhezem. Öntözd meg száradó mezőm, mert szomjazom!
Hol vagy?
Hol vagy?
Van-e közöttetek akár egy is, aki ne élte volna át a hiány gyötrő érzését? Van-e közöttetek valaki, aki még soha semmit sem veszített el, amit pótolhatatlannak érzett? Van-e közöttetek egyetlen, aki ne érezte volna úgy, hogy maga is elveszett, eltévedt, talán örökre?
De van-e közöttetek olyan, aki ne élte volna át a megtalálás boldogságát? Bizonyos vagyok a válaszotokban.
Amiről ma beszélni akarok nektek, az éppen erről szól: az elvesztésről, a hiányérzetről és a megtalálás boldogságáról. A történet főszereplői: Isten, aki - ha tudod, ha nem - minden történet főszereplője. Igen, lehetne a főrendező is, vagy elfoglalhatná a szerző kitüntető posztját, akik nélkül - bár nélkülözhetetlenek a mű megvalósításában - a kész mű eljátszható, de nem így döntött. Részt akart venni a játékban!
Pedig Ő az, akinek szavára a láthatatlanból előálltak a láthatók; a mindenség, az egész a hatalmas játszó-tér, minden káprázatos kellékével és tartozékával, s maga a történet. Most logikusan következnék a további szereplők felsorolása: az emberek. De a Mester akarata szerint folytatnunk így kell: további főszereplők: az emberek, minden ősünk, és minden utódunk, mi mindannyian, ti és én.
Lássuk, hogyan is kezdődött!
„Akkor ezt mondta az Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlót: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön, és mindenen, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette az Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.
Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: a hatodik nap.
Így készült el a menny és a föld és minden seregük. (1Móz1:26-2:1).
Elképzeltétek már azt a kertet? Ha nem, tegyük ezt most meg együtt! A kertben gyönyörűséges fák álltak, roskadásig telve virággal és gyümölcsökkel, madárcsicsergéssel, friss vizű folyók eredtek innen, szikráztak és ragyogtak, napfényben fürdött minden. A Teremtő gyönyörködött benne, maga mondta rá, hogy igen jó! Ez az igen jó a Tökéletes szájából azt jelenti: tökéletes! De életünk legszebb és legboldogabb napja sem lehet ehhez fogható, mert az Édenben a teljes isteni béke honolt, a Gazda áldott nyomát viselte minden, s éltető jelenlétét. S mindezzel a Gazda megajándékozta a férfit és a nőt, s mindent őrzésükre bízott. Az élet élt és örült!
Még a legboldogtalanabb ember is élete során legalább egyszer átélte a boldogságot. Egy anyai ölelésben, egy karácsonyi este gyertyafényében, a szerelemben, gyermeke születésében, egy virág szépségében, egy szelet kenyérben, egy korty vízben, a föld illatában! Úgy is mondhatnám: legalább egyszer visszaemlékezett az Édenre. Nem, nem mondom, hogy nevet is tud adni ennek az érzésnek. Mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy a hiány és elveszettség érzését is átéli mindenki legalább egyszer. Úgy is mondhatnám az Éden elvesztésének érzését.
Hét éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Öcsém, Gyuri még abban az évben vidéki rokonainkhoz került. Szüleimet és öcsémet azután már csak a nagyobb ünnepekkor láttam. Boldogtalan voltam. Ráadásul még az iskolakezdés borzalmait is át kellett élnem, magamra hagyatottan. Apai nagyanyám nevelt, gondosan ügyelve napi szükségleteimre, de nem vagy alig volt pillantása számomra, s talán sohasem volt számomra csókja, ölelése. Férje, az én nagyapám, éppen életfogytiglani börtönbüntetését töltötte, mivel az 56-os eseményekben részt vett mint nemzetőr-parancsnok. Az én magányos nagyanyám megpróbálta magát és engem a felszínen tartani, ezért, s hogy felejtsen, egyfolytában dolgozott, s a mindennapos, gyakorta éjfélig tartó varrás miatt nem igen jutott ideje rám.
Amikor vidéki rokonaimhoz, Dabasra kerültem dédelgetett álmom vált valóra. Nagyanyám testvérét - aki gondjaiba vett minket - nagyon szerettem, s velünk élt dédnagymamánk is. Így aztán nekem Dabas - akkoriban poros kis falu a Duna-Tisza közén, nem messze Budapesttől – lett az Éden. Végre én is belevethettem magam a falusi élet gyönyöreibe, akárcsak Gyuri. A mi kertünkben volt egy cseresznyefa, égig érő, és mikor virágzott, mint egy óriási angyal, a csaknem földig érő ágak közé álltam és beszívtam az illatát, elrejtőztem alatta. Később édes és ropogós gyümölcsöt termett. A ház végén szőlő volt, benne gyümölcsfák, a szomszédban meg macskák, kutyák, csirkék, sőt tehén is és lovak. Micsoda gazdagság!
Ráadásul - s ez főleg Gyuri számára volt izgalmas - a vasút közelében laktunk. A vonat, a tolatások, a mozdonyok, kiváltképp a 424-es, a fütyülések és kiabálások, a váltók! Az öcsém mozdonyvezető akart lenni. A mi dabasi édenünkben minden napra jutott valami felfedezni való, valami kaland. A nevelőanyánk végtelen türelemmel - erre nagy szüksége volt - és nagy szeretettel - erre nekünk volt nagy szükségünk – gondozott minket, dédnagymamánk esti mesével altatott, versekre tanított - „a Radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt” - és megtanított imádkozni. Egyszóval boldogok voltunk. Ha akkori felfedező útjainkra emlékezem, könnyű elképzelnem az első ember örömét, amikor a kerttel, s a benne lévő kincsekkel, Isten adományával ismerkedett. Akkori gyermeki boldogságunkban felsejlett az első ember öröme.
De egy napon történt valami. A kertben lehullott a fáról az első rozsdás levél. Azon napon minden úgy kezdődött, mint azelőtt. Csak déltájban vettük észre, hogy Gyuri, aki 11-től rendszeresen többször is bekukkantott a konyhába - szimatolt és vizsgálódott, mint egy éhes kutya -, egyszer sem jelentkezett. Ebédről ritkán szokott elkésni, de aznap nélküle ültünk az asztalhoz, mert kiabáltunk ugyan, gyere, kész az ebéd, de nem válaszolt. Eleinte biztosak voltunk benne, hogy pillanatok múlva előkerül, s megpróbál kézmosás nélkül az asztalhoz ülni. Az ebéd vége felé már nevelőanyám és dédnagyanyám is aggódott. Én egy cseppet sem. Némi haszna is volt az egyedül étkezésnek. Na, most végre jól megkapja a magáét - gondoltam, kárörömtől nem mentesen. Két óra tájban már én is keresni kezdtem. Nagynéném a szomszédokhoz ment, egyik házból a másikba. Dédike imádkozni kezdett. Ekkor nekem is be kellett ismernem, hogy aggódom az öcsém miatt, így magánnyomozásba kezdtem. Először végigjártam minden rejtekhelyünket, Gyuri összes barátját és ismerősét, mindenekelőtt a fuvarosokat, Imrét, a buszsofőrt, aztán meg-megszólítottam a ház előtt elhaladókat, vajon nem látták-e valahol. Egyre jobban hiányzott és félelem szorította szívemet, bármennyire is próbáltam leküzdeni, s elrejteni a könnyeket, melyek makacsul a szemembe tolakodtak. Boldogságom szertefoszlott, s szorongásom a percek múlásával egyre nőtt. A madarak elhallgattak, az Éden képe a semmibe foszlott.
Abban a szépséges kertben is, ahol egy boldog férfi élt a csontjából való csont, testéből való test asszonnyal is történt valami. Hogy mi is történt valójában, az megtudhatjuk Isten igéjéből:
„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele lévő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között.”
Akinek a közelsége a békét és örömet jelentette egykor, annak szava hallatán most elrejtőztek. Miért volt kevés az ajándékba kapott bőség, béke és a szeretet? Miért kellett a drága hangot, amely óvott és vezetett felcserélni a másikkal a hazuggal, az ámítóval?
Mi is történt valójában? A szabad akarattal, Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény, az ember válaszúthoz érkezett. Döntenie kellett. A döntés valódi tartalma ez volt: válassz a hűség, a bizalom és a szeretet vagy a hűtlenség, a hitetlenség és az önzés között. Válassz, kire bízod magad: Teremtődre, aki alkotott, s neked ajándékozta a kertet, vagy a másikra, aki azt ígéri, olyan leszel, mint az Isten? Sőt, máris olyan vagy! Kinek hiszel tehát?
Szegény ember, szegény asszony! Hogy hasonlóak a Teremtőhöz, tudták már addig is, hiszen az ÚR saját képére és hasonlatosságára teremtette őket, és élet leheletét lehelte orrukba. Abban a pillanatban azonban a kígyót hallgatva elhitték, nem csak hasonlóak, maguk is istenek vagy azzá válhatnak! Szegény balgatag ember és társa! Hogy mit remélt Éva, amikor rágyönyörködött az almára, azt sok-sok, ma már halott, hajdani álmom engedi tudni. Azok az álmok csupán rólam szóltak. Nagyratörőek voltak, nélkülöztek mindenfajta józanságot és önismeretet, mindenfajta alázatot és bölcsességet, s a legfontosabbat, Isten és akaratának ismeretét.
Dédnagyanyám buzgón imádkozott az eltűntért, amikor az állomásfőnök úr rontott be hozzánk, igen mérgesen, s lehullott a lepel a titokról. Azt ugyan ő sem tudta, éppen akkor hol lehet a bűnös, de, hogy mit követett el, azt igen. Öcsém ugyanis kitűnő játszótérnek tekintette a Magyar Államvasutak minden tulajdonát, s játszópajtásnak minden egyes dolgozóját, akikkel gyakran, s jóízűen elbeszélgetett, azok meg ővele, két szerelvény érkezése vagy a tolatások szünetében, rakodás közben. Gyuriban égett a tudásszomj és mivel kész volt a MÁV kötelékébe lépni, amint az lehetséges, tehát tudnia is kellett mindent. Kisvasútra nekünk nem tellett, de mi is az az igazihoz képest! Egyszer-másszor még a kézihajtányra is felülhetett a szolgálatban lévő vasutassal, s olyankor együtt száguldottak a síneken. Egyszer úgy gondolta, már kitanulta a mesterséget, s a néhány percre egyedül hagyott kézihajtányra felpattanva elindult a következő állomás felé. Nem töprenghetett túl sokáig, ott volt az alkalom, s tudom volt ott valaki, aki ilyenféle dolgokat súgott a fülébe: Valóban azt mondta az állomásfőnök bácsi, hogy fel sem ülhetsz rá? Még csak meg se érintsd? Hogy valami baleset is érhet, ha felülsz rá? Ugyan, dehogy is ér! Olyan leszel, mint egy igazi mozdonyvezető!
Az öcsém halálos veszedelemben volt. A következő személyvonat már elhagyta az állomást, felénk tartott, talán elején éppen a 424-es mozdonnyal, amit Gyuri annyira szeretett. Hamarosan felfedezték azonban a vasutasok az eltűnt kézihajtányt, s a bátor mozdonyvezető, amint észrevette a feléje rohanó, kiabáló, öklöt rázó vasutasokat hanyatt-homlok ott hagyta a járművet, s bevetette magát a vasút mentén több kilométeres hosszúságban elnyúló kukoricásba. Nyár vége felé járt az idő, a kukorica jó két méteres magas, egy felnőtt is elbújhatott volna benne, nemcsak egy gyerek.
Az öcsém akkor megértette, hogy még nem olyan, mint egy mozdonyvezető. Oda volt az öröm, oda volt a mámor. Szemtől szembe került a félelemmel és a bűntudattal. Azzal, amit tett, s a várható következményekkel. Talán már nem volt idejük visszaállni a kézihajtánnyal, s a büszke 424-es nekirontott, vagy ki tudja mi történt még! A kalandból bűn lett, s a bűn következménye a bűntudat, a legnagyobb büntetés. A kukoricásban gubbasztva, a szürkületben megsejtett valamit abból, kis is ő tulajdonképpen. Mint ahogyan az ember és az asszony is az első harapás után, amikor ráébredtek fedetlenségükre.
Az én testvéren takarója az alkony lett és a végeláthatatlan kukoricatábla. Egyre sötétebb, egyre hűvösebb az este. Egyedül volt. A mentségen törte a fejét, s mert nem találta, zokogni kezdett. Hogyan is mehetne haza, aki ilyet tett! Mégis sóvárogva várta a megmentőt, aki – ebben az egyben bízott - talán még a teljes sötétség beállta előtt rátalál. Még a teljes sötétség beállta előtt.
Mi akkorra már ismertük a történetet, s bár a vétkes pontos helyét nem tudtuk, azt sejtettük, hogy a kukoricásban kell keresnünk. Nevelőanyám és dédikém (könnyek között) bíztattak: Menj, keresd meg! Ha te hívod, akkor talán előjön! Persze, hogy mentem. Rohantam. Lábnyomok után kutattam a homokban, jeleket kerestem. A kukoricalevelek az arcomhoz csapódtak, a belém ragadó királydinnyével sem hadakoztam, a szívem vadul vert. Időnként meg-megálltam és kiáltottam: - Hol vagy? Hol vagy? Rájöttem, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire fájna, ha elveszteném. És végtelen részvétet éreztem iránta.
Amikor meghallottam öcsém remegő hangját: - Itt vagyok! - elöntötte a szívemet a megkönnyebbülés és a hála. Kézen fogtam és elindultunk hazafelé. Szorosan fogtam a kezét, ő is szorította az enyémet. Tudta, hogy megmenekült, most már minden jóra fordul. Ahová mi megyünk, ott a szeretet, meleg és étel várja, ott teljes biztonság van. Haza megyünk.
A Szentírásból tudjuk, hogy mi történt az első emberpárral.
„De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.” A bűn szülte a bűntudatot, a bűntudat szülte a vádlást. Nem maradhatott el a büntetés, mert Isten igazságos. Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból. Az embernek, aki úgy döntött, hogy kezébe veszi a sorsát, s elfordul Teremtőjétől, viselnie kellett tettének következményeit.
De Isten nem mondott le róluk, mert szerette és szereti őket. S mert Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, Hozzád szól most! Te, aki bűneid súlya alatt görnyedsz, elrejtőzöl, s fájdalommal takarózol, Te, aki oly sok álarcot viselsz, hogy már alig találod önnön énedet, te, aki takarózol és rejtőzködsz! Hozzád szól, és kérdezi: Hol vagy? És hozzád is szól testvérem, aki talán csak egy pillanatra engedted el az áldott kezet, de kétségbeesetten vágysz arra, hogy újra megragadd, s hozzád, aki már lemondtál mindenről, hiszen semmi sem segít. Ezt kérdezi tőled: Hol vagy? Reméli, hogy meghallod a hívását és válaszolsz!
Nem baj, ha csak halkan és remegő hangon, de kérlek, válaszolj! Meg akarja fogni a kezedet, vezetni akar! Bátran rábízhatod magad! Ha áldott kezét elfogadod, vissza fogsz emlékezni az Édenre, az első boldogságra, amikor még felhőtlen volt az ég a kert felett, mert együtt járt a teremtmény Teremtőjével. Ne rejtőzz el!
Ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!
Válaszolj testvérem, válaszolj! Mondd: Itt vagyok! Mondd: Szólj, Uram, mert hallja a TE szolgád!
Epilógus
Drága nevelőanyánk és dédnagymamánk már régen az égi kórusban erősítik a szopránt, s nagyapám, aki életében is kitűnő zongorista és énekes volt, a tenort. Ez év Húsvétját követően nagymamám is követte őket, 99 évesen.
Öcsém nem mozdonyvezető lett, hanem tengerész, de otthagyta a világ tengereit és óceánjait a családjáért. Ma négygyermekes családapa, én pedig négyszeres nagynéni vagyok. Mindannyian az áldott Gazda kezét fogjuk, és naponta beszélgetünk Vele. Visszakerültünk az Édenbe.
.
Kongói énekesek az égi szerelemről
http://www.youtube.com/watch?v=2AuV7Kj27bs&playnext_from=TL&videos=bjTMcJKZMaE
Ugyanaz a Lélek....
Emlékezzél meg az Úr jóságáról... Új Jeruzsálem, Ne félj... Signum
Egyik kedvencem
Reményik Sándor
A feltámadt Lázár litániáiból
1
Könyvek rohannak rám és kiabálnak:
Lapozz, lapozz,
Ezeroldalakat,
Rohanjon szemed, mint a gyorsvonat,
Pótold, pótold
Napok alatt
Az éveket, az évtizedeket,
Az ó s az új világot:
A mulasztottakat!
Látások jönnek, édesen gyötörnek,
Szünetlen kavarognak,
És könyörögnek,
És parancsolnak:
Véss a kőbe minket,
Minket, minket,
Hamar, hamar,
Megoldatlanul ne hagyd titkainkat,
Elillanni ne hagyd a ritka kincset.
Mit fogtál eddig? Csak cigányhalat.
Most jönnek a mélytengeri halak,
Aranyhalak.
És jönnek élők, jönnek emberek
S szólnak: szeress, szeress,
Hisz nem szerettél eddig sohasem,
Mindent szeress és mindenkit szeress,
Olyan édes az emberszerelem,
A minden-szerelem.
Olyan nyirkos, hűvös a sírverem.
Ott feküdtél te ki tudja, mióta,
Mit tudsz te róla
Mit tesz égni, fájni,
Ujjongani,
Örökkévaló társakra találni?
Egy kicsi népről levenni az átkot,
Vagy tartani, feltartani
Erős karral a süllyedő világot?
És jönnek a halottak,
Az én halottaim.
Mint nyírfalombja éjjel, úgy susognak:
Eljöttünk a könnyeid megkeresni,
A könnyeiddel tartozol nekünk,
Most, hogy már sírni tudsz:
Holt szempillád alól
Nem bírtak kibuggyanni.
A halott nem tud halottat siratni.
Könyvek, látások, lelkek, emberek,
Elevenek, halottak:
Az Istenért mit tegyek veletek,
Mit tegyek hamarabb,
Hogy álljak ellent,
Vagy hogy engedjek ennek a rohamnak?
Megálljatok,
Ne rohamozzatok,
Olyan gyenge vagyok.
Ki tudja, meddig feküdtem a sírban?
Csak most támadtam fel.
A semmi és az üresség után
Most perzselőn a Minden rámlehel.
Egy percre még megálljatok,
Mert különben az élet küszöbén,
A fényben és örömben
A boldogságtól összeroskadok.
S nem támaszt az Úr másodszor is fel.
2
Uram, aki feltámasztottál,
Le látod rajtam
A síri gyolcsokat.
Im, könyörögve kérlek,
Ne engedd, hogy elbízzam magamat,
S elkápráztasson nagy kerted, az élet.
Nagyon mélyről jövök,
Nagyon bűnös vagyok,
Nagyon tied vagyok.
Nagyon-nagyon hatalmadban vagyok.
Kis fényes porszem a sötét világon,
Kis gyertyaláng roppant karácsonyfádon -
Csak ez vagyok.
Megtapasztaltalak,
Tudom, ha akarod,
A sorssal, vagy önnön bűnös kezemmel
Kis lángomat, ahogy meggyujtottad -
Elolthatod.
3
Nem.
Ez még nem nyugalom.
S nem a Te békességed ez a láz.
Égig repít, és sárig lealáz,
De még nem a tied,
Nem a Te erősséged ez a láz.
Én nem tudom,
Csak Te tudod a jót.
Az örökkévalót.
Az egyesegyedül nekem-valót.
Pihentess el magadban,
S ha túlhangos vagyok:
Tedd rám a hangfogót.
(1933. április 7.)
és egy másik szép ének:
Ézsaiás üzenete: A szenvedő szolga
„Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni”:
Amint már megjegyeztük, a tudósok jelentős része azon a véleményen van, hogy Ézsaiás könyvének 40-55. terjedő részében csaknem kétszáz évvel későbbi történésekről kapunk tudósítást. A legfontosabb történelmi esemény, hogy Círus már megkezdte hódító háborúit, s a Babilóni Birodalom összeomlása a küszöbön áll.[1] A Deutero-Ézsaiás-i szerzőséget vallók egyéb fontos érveket is felsorolnak tételük mellett: a nép fogságban él, a szerző a babiloni diszpóra-zsidósághoz szól, az ellenség nem Asszíria - sőt a próféta még csak le sem írja nevét -, hanem a bukás előtti Babilónia. A próféta többhelyütt is hivatkozik a Júda és Babilónia elleni próféciák beteljesülésére. (41:21-29; 42:9; 43:8-13; stb.) Soggin elemzése szerint még „a jó fordítás is képes érzékeltetni azt a stiláris különbséget, amely a 8. századi Ézsaiás és prófétánk szövege között nyilvánvaló…”[2]
Az igazsághoz tartozik azonban, hogy az ellenkező véleményt hangoztatók is jónéhány érvet felsorakoztatnak állításuk - hogy a mű egyetlen szerző, a 8. századi Ézsaiás tollából származik - bizonyítására. A tudósok vitája valószínűleg még jó ideig tart. Hogy mégis a Deutero-Ézsaiás-i szerzőséget vallók érvei szerint a babilóni keletkezést[3] fogadom el elemzésem alapjául, azért teszem, mivel teológiai tanulmányaim során többször találkoztam e tétel mellett állást foglaló, meggyőző érvekkel. Írásom kereteit egyébként is meghaladná az egymással szembenálló álláspontok részletes ismertetése és elemzése. Mint ahogyan azt már Ezékiel körüli heves viták kapcsán kifejtettem, úgy vélem, a kutatói viták ellenére a Szentlélek szívünkbe és elménkbe írja üzenetét, s hogy ezt, személy szerint, mely korban élt prófétán keresztül teszi nem lényegtelen, de másodrangú kérdés.
Az ismeretlen szerző a babiloni fogság végén működhetett, (40:2) feltehetően 550 és 538 között. Ő volt korának látója, aki értette és értelmezte Círus győztes megjelenését, s ebből levonta a népét érintő konzekvenciákat, és meghirdette a kegyelem idejét. A babiloni névtelen tökéletesen beleilleszthető a prófétai és történelmi hagyományba, sőt, Westermann kutatásai[4] a kultikus tradíciók hatását is kimutatják művében. A fogságban született meg a zsinagógai istentisztelet, s ennek tartalmához és liturgiai gyakorlatához járulhatott hozzá Ézsaiás himnuszaival, a papi üdvjövendölés formájában szabadulást hirdető próféciáival.
A könyv felosztásában segít a fő mondanivaló megragadása, ugyanis Deutero-Ézsaiás két nagy témával foglalkozik: Círus, a szabadító megjelenésével, aki Jahve eszköze, így nyilvánvalóak vele kapcsolatosan a próféta elvárásai; a másik elkülöníthető tartalmi egységben - mely mennyiségileg és jelentőségében jóval meghaladja az előbbit, s melyben felfedezhető a Círusszal szembeni elvárások elhalása - a szerző érdeklődése népe felé fordul, annak üdvtörténeti, missziói szerepével foglalkozik. Utóbbi fő kijelentése: a pogányok megtérése, ebben Izrael mint kegyelmi eszköz, Izrael felkészítése e szolgálat betöltésére. Lindblom szerint a két jellegzetes rész - a triumphal revelation és the missionary revelation - azonban nem különül el szerkezetileg világosan - vagy eleve nem voltak elkülönült részek, vagy a gyűjtő nem érezte annak szükségszerűségét, hogy egy helyre rendezze őket - csupán a könyvben elszórtan jelenik meg.[5]
A próféta elhívását a 40. részben olvashatjuk. Isten itt kendőzetlenül adja tudtul a feladatot, mindjárt a szózat elején: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!”, s akár ez is lehetne Deutero-Ézsaiás könyvének a főcíme. Segíti a megértést, ha tudjuk, hogy ószövetségi értelemben mennyivel többet jelent a vigasztalás nyugtató mondatok sorozatánál, s hogy később János evangéliuma (1Ján 2:1) a megdicsőült Krisztust nevezi így: paraklétosz, s a Pártfogónak fordított Szentlélek is paraklétosz. A KBL Vigasztaló c. szócikke szerint Jézus ígéretében a - feltehetően az intertestamentális korban használt - menáhem: vigasztaló szót használja, s joggal vélhető, hogy ehhez éppen az Ézsaiás 40:1-ben használt örömüzenet szolgál alapul. A vigasztaló jelzőt a fogság utáni zsidóság messiási jelzőként használta![6] Tehát a vigasztalás tetteket jelent, kisegítést a szorult helyzetből, megmentést, szabadítást: a helyzet megoldását.
Az üzenetnek a szívhez, azaz az egész emberhez kell szólnia, s a hír: hogy letelt a rabság, Izrael közössége és egyénei számára egyaránt életet adó. A szívhez szóló üzenet tettekre kell, hogy sarkallja a népet, s kimondatlanul is megérthetjük a bíztatást: cselekedj! A fogság letelte egyben a büntetés leteltét is jelzi: kétszeresen megbűnhődött a nép. A 2Móz 26-ban (3; 6; 8) a tolvajlás, a csalás vagy a hűtlen kezelés visszafizetése kétszeres. Izraelnek ezek szerint az volt a fő vétke, hogy rosszul bánt azzal, amit az Úr rábízott. A prófétaelődök súlyosabbnak ítélték meg a nép bűnét, a perben többnyire a paráznaság, bálványimádás szerepelt mint legfőbb vád, s ennek büntetése: halál. (Sőt a bálványimádásra csábítók ítélete is halál volt! 5Móz 13.) De Isten, miközben joggal vádol, pártfogol is: megkegyelmezett a népnek, s ha nem is lett elejtve a paráznaság vétke, nyilván voltak a büntetést enyhítő körülmények is, ezért csak a kettős visszafizetési kötelezettségnek kellett eleget tenni. A hallgatókat ez nem téveszti meg, tudják, itt nem arról van szó, hogy Deutero-Ézsaiás bagatellizálná, amit a szövetség népe elkövetett. A fogságban töltött idő alatt - Isten embereinek segítségével - belátták, hogy a bűnük igen súlyos és a büntetés is az, de - s most Deutero-Ézsaiás ezt hangsúlyozza - még nagyobb a kegyelem. A maradék - Izrael legjava - él, s talán szociális helyzetét tekintve nem is rosszul. Tudjuk, hogy Babilon kitelepítési politikája humánusabb volt, mint az asszíroké, a héberek nem szórattak szét, vallásilag zárt, hagyományaikat ápoló közösségekben élhettek, néhányan vagyonra, hivatalra tettek szert, s éppen egzisztenciális okokból nem is tért vissza mindenki a szétzilálódott anyaországba.
Babilon még hanyatló gazdasági és kulturális állapotában is különb, mint a kifosztott, szomszédoktól zaklatott, részben bekebelezett, kultuszilag is felmorzsolódott Júda. Vajon hányan lesznek, akiknek fontosabb lesz kényelmük, akik a várható nehézségektől megriadva jelenlegi biztonságukat választják? A szabadító Círus közeledte talán egyesek számára azt is jelentheti, hogy a meghódított Babilonban még előnyösebb pozícióba kerülnek, talán a leigázottaknak is jut valamiféle kártérítés, vagy talán a hódítónak szüksége lesz fogságban szerzett ismereteikre, készségeikre?
A kétségkívül hazafi Deutero-Ézsaiás számára mindennél többet jelent a haza - ami Jahve ajándékát: az Ígéret Földjét, a Siont, a kultuszt és az új exodust, a megtérést jelenti! - és mindennél ellenszenvesebb a fogság bélelt kalitkája. Tudja, hogy a megnyomorodottaknak, hogy erőt nyerjenek szabadságuk visszaszerzésére, nem a kárhoztatás szavaira, hanem a vigasz bátorságot adó üzenetére van szükségük. A kimondott - vagy elhallgatott - ellenérveknek szól a himnusz Jahve hatalmáról és mindenhatóságáról. (40:12-31.)
A nagyhatalmaknak kiszolgáltatott kis ország sokat szenvedett népében felmerült, hogy talán Istenük, akinek egyetlen és mindenható voltában hittek, talán nem is egyetlen és talán nem is olyan nagy hatalmú. Amíg volt templom és áldozat, amíg voltak ünnepek - volt szent hely, szent idő és szent cselekmények - lehetett találkozni az Úrral, meg lehetett Jahvét kérdezni. Hogy hogyan, azt Jahve maga nyilatkozatta ki népének. Izrael Istene azt mondta magáról, hogy Ő az egyetlen, hogy szabadító Isten, aki szövetséget kötött Izraellel, tanítást adott, megmutatta magát választottainak, elfogadta véres és égő áldozatait, és minden évben megbocsátott. Akkor meg lehetett tapasztalni az Úr áldását, akkor Izrael még Jahve szolgája volt.
A választott nép egész hittörténete és történelme arról szól, ki is valójában Ábrahám, Jákób és Izsák Istene, ki ez az ábrázolni tilos, egyetlen Úr, aki más, mint a környező istenek.(2Móz 3:6-15; 5Móz 32:4-43; 1Sám 12:6-25; Jer 10:6-16; Ez 20.) De mennyire és mennyiben más? Jahve láthatatlan ugyan, de valamikor volt szövetségláda, szent sátor, és volt jeruzsálemi templom, mely hirdette: velük van az Isten. A zsidók újra-meg újra megkívánták a környező népek ábrázolható és lekenyerezhető termékenységisteneit, akiket meg lehetett ragadni és érinteni, akiket befolyásolni lehetett, de olyankor Jahve, a féltékenyen szerető Isten, aki nem adja másnak dicsőségét (42:8), mindig közbelépett.
A győzelmeket és vereségeket a többi nép is istenük jóindulatának vagy haragjának tudta be, s ez még inkább kikényszerítette a kérdést: Talán az isteni csatában Jahve legyőzetett?
A dávidi, salamoni idők dicsőségére emlékezni fájdalom, s mindez egyre inkább a régmúlthoz tartozik. II. Jeroboám és Uzzija[7] uralkodása óta, a választott népnek nem volt oka a nemzeti büszkeségre. Voltak ugyan rövidebb-hosszabb korszakok, amelyekben a déli országrészben egy-egy Jahvéhoz hű király kultuszi reformja a szellemi erő, tisztaság és rend, a sálóm ígéretével kecsegtetett, de ezek többnyire nem voltak, nem lehettek befejezett reformok,[8] s gyakran rémkorszakok követték őket. Az egyik ilyenre, az Ezékiás utáni istentelen Manassé uralmára jól emlékezhettek.
A 8. század óta olyan történelmi sokkok érték a zsidókat, hogy kialakult bennük az állandóan vesztes fél baljós és szégyenletes képe, s önértékelésük súlyosan sérülhetett. (Ennek a lelki folyamatnak volt óhatatlan következménye az Izraellel szövetséges Isten hatalmának megkérdőjelezése.) Két dolog elodázhatatlan tehát: annak bizonyítása, hogy Jahve hatalmas Isten, nem kisebb sem Kémosnál, sem Márduknál, s hogy, noha Izrael kicsiny férgecske csupán, de Izrael Szentje most is Jákóbbal van, hatalmát megmutatja, megsegíti népét.
Az elhomályosodott Isten- és önismeret korszakában életbevágóan fontos, hogy valaki lássa Istent, és lássa népe (benne saját) állapotát, ez a valaki pedig a próféta. Deutero-Ézsaiásnak meg kellett magyaráznia, ki az, aki az összezavarodott kép mögött, örök és változatlan módon, létezik: a góél, Izrael Szentje, Izráel megváltója. (41: 14; 43:1-4)
Isten a történelem és a világmindenség Ura! – kiáltja oda Deutero-Ézsaiás a kétkedőknek, s emlékezteti őket a kezdetekre, a föld teremtésének csodájára, a kozmosz végtelenjére, melynek csillagait az Úr név szerint ismeri. (40:18-31) A világ történéseinek irányítója a mindig ugyanaz, a nem változó Jahve. Nemcsak Ő az, aki Círust győzelmes útjára indította, (41:2-3, 25-26; 45:1) hanem prófétája által az elkövetkezendő eseményt - mert Isten mindentudó (41:23-29; 44:6-8), nem úgy, mint a többi nép bálványai - ki is jelentette.
A világmindenséget uraló hatalom leírása (40:12-26; 41:1-5; 44:24), a próféta nagyívű, hasonlatokban, metaforákban és szimbólumokban gazdag képei egyre emelkedettebben követik egymást. A szerző megszólítja hallgatóit, válaszra és gondolkodásra sarkallja őket: „Kihez hasonlíthatnátok az Istent, és hogyan készíthetnétek el képmását?” (40:12, 25; 43:20-25; 44:9-18 )
A próféta hosszadalmas bizonyítási eljárásba kezd, a perben számosan megidéztetnek, és figyelemmel kísérik az „ügy” kimenetelét pogányok is, akik még nem ismerik Izrael Istenét. Jahve az istenek előtt is bizonyítja hatalmát és mindentudását. Számára nem létezik múlt, jelen, jövő, minden nyitva áll előtte. Akikkel Izrael - történelme során többször is - fel akarta cserélni Teremtőjét, semmik, és semmik azok is, akik ezeket a bálványokat választják. Ézsaiás szavai itt nemcsak hittestvéreihez szólnak. Babilon a mágia és az asztrológia nagyhatalma is volt. (Dán 1:4-20) Jahve szigorúan tiltotta a választott népet mindennek a gyakorlásától. (2Móz 22:17; 1Sám 28:9; 2Kir 21:6; Ézs 47: 9-12) Jahve ugyanis sohasem válhat kicsinyes emberi célok eszközévé, ha népe tudtára akar valamit adni, azt szent eszközein, a prófétáin át teszi.[9]
Természetesen a pernek az Úr teljes győzelmével kell lezárulnia. A perbeszéd kitűnő stiláris eszköz Deutero-Ézsaiás irodalmi fegyvertárában, miközben vitára hívja ki a bálványokat és imádóikat, bizonyítékai minden ellenérvet elsöpörnek: az Úr fensége mellett összetöpörödnek a bálványgyártók és rút, kézzel csinált bálványaik. (40:18-20; 42:17; 44: 25; 46:1-7; 47:12-10)
A próféta hallja, amint egy hang kiáltja: „Építsetek utat a pusztában az Úrnak!” (40:1:3) Egy mennyei hírnök adja ki a parancsot, s ez a mennyei erők támogató jelenlétét jelzi, ők végzik az útfelszabadítás műveletét. Most nem a tenger hullámai között vezet a száraz út, hanem a pusztán át, mégpedig az egyenes, a legrövidebb út, ahol a síksággá tett táj könnyíti meg a hazatérők lépteit. Jahve dicsősége ismét velük van, (1:3-5) s arról a győzelmes vonulásról, ahogyan Izrael Szentje hazavezeti kiszabadított népét, mindenki tudomást szerez. Ebből fogják megtudni, ki is tulajdonképpen Jákób Istene, és ki az, aki az Úr nevét felemeli, dicsőségét bemutatja. Egy új exodus történéseinek előrevetítése ez, egy hamarosan beteljesülő álomé.
Míg a mennyei történéseket szemlélhetjük, megtudjuk, ki az, akinek az igehirdetés parancsa szól, mert megszólal a próféta is, a könyv során először és utoljára.[10] (40:6) A kapcsolatfelvétel itt elsősorban a nábi és a kijelentett ige között történik meg. A nábi csupán egy dologra kíváncsi, mit kiáltson, azaz az átadandó üzenet tartalmára. Az égi lény hangja csupán arra szolgál, hogy a hallgató számára nyilvánvalóvá legyen, az elhívott mennyei történésekbe pillanthat be. Elmaradnak azok a kísérőjelenségek, melyek olyan megrendítővé tették Ézsaiás vagy Ezékiel elhívását. A beszámoló inkább a Jeremiást megszólító „indulj és hirdesd”, „menj és hirdesd” parancsot és légkört idézi fel, melyben szintén az üzenet továbbításán, az ige célba juttatásán van a hangsúly.
Azután a beszámoló megszakad, s a próféta az esendő és múlandó ember és az Örökkévaló közötti különbségre hívja fel hallgatói figyelmét. Erőtlenek és halandók, akik Isten tervét akadályozzák, de örök és múlhatatlan: az IGE, a dábár, amely Isten szájából származik, s nem tér vissza üresen. (40:6-8; 55: 10-11) A dábár sohasem csak mondanivaló, hanem mindenkor egyben történés is - teremtő vagy romboló -, történetformáló erő. A történés az időben késlekedhet, de Isten igéje Isten akarata, semmi sem akadályozhatja meg teljesülését. (55:10-11; Zsolt 119: 89-90) Az igéről való elmélkedésnek el kell söpörnie a kételkedést, akár a néptől, akár a próféta részéről legyen is az.
Méltán nevezik Deutero-Ézsaiást az Ószövetség evangélistájának[11]: örömhírt közvetít, Isten Izrael üdvösségét munkáló cselekedetét. Az evangélium közvetítőjének adott munkaköri leírásából megtudjuk, hogy a hírvivőnek a rábízott üzenetet hangosan, félelem nélkül kell közvetítenie. Lehet-e valakinek annál nagyszerűbb bejelentenivalója, hogy Isten (újra) a népével van, hogy csak egy szempillantásra hagyta el népét[12], de újra visszatér, mégpedig hatalommal, uralkodásának teljében? (40:9-10) Maga előtt terelgeti övéit, gyengéden bánik a gyengékkel: Izrael jó pásztora maga Jahve. S az is kiderül, hogy minden, ami eddig történt, a szerzemény miatt volt, az Úr e népért fáradozott. Ebben benne van a munkálkodó Isten erőfeszítése, aki övéit megszerezte, tulajdonának tekinteti, s minden áldozatra kész, hogy őket megtartsa. (40:10-11)
A könyv máig legrejtélyesebb[13], s legfelemelőbb részei az Ebed-Jahve énekek[14] (42:1-4; 49:1-6; 50:4-9; 52:13-53:12), melyekre már a korai keresztyénség mint Jézus Krisztus alakját és szolgálatát bemutató próféciákra tekintett.[15] (Ap.csel 8:34) A Szenvedő Szolga személyének megfejtése azonban a kutatóknak a mai napig nehézségeket okoz, s ahogyan Soggin írja: „Az utóbbi száz évben az összes lehetséges válasz megszületett már, s valamennyi elgondolható személyiséget azonosított a Szolgával.”[16] Többen úgy vélik, hogy ezek a részek nyelvi jellegzetességeikkel, eredeti teológiai mondanivalójukkal is elkülönülnek a könyv egyéb részeitől. Ráadásul, ha a kiemelt darabokat egymás mellé illesztjük, kitűnik, hogy azok szerves egészként, mint önálló irodalmi mű is megállják a helyüket.[17] Lindblom, a szerzőt egyébként is jellemző retorikai stílus miatt, feltételezi, hogy Deutero-Ézsaiás mondanivalójának jelentős része - így az Ebed-Jahve énekek is - hallgatóság előtt, szóbeli formában, zsinagógiai istentiszteleteken, nemzeti gyásznapokon vagy egyéb közösségi összejöveteleken hangzott el. Az is lehetséges, hogy a Jahve szolgájáról szóló dalokat írott formában kézről-kézre adták a fogságban élők. Lindblom - és számos tudós - véleménye szerint a könyv összeállítását nem a próféta végezte, hanem feltehetően egy tanítvány, aki összegyűjtötte mestere kijelentését, egyben a szerkesztés munkáját is elvégezte, s ebben a vonatkozásban az irodalomtörténet szerint a Deutero-Ézsaiás-i mű keletkezése a többi prófétai mű keletkezésére hasonlít.[18]
Magam is úgy vélem, hogy mindazoknak, akik e rejtély megfejtésére vállalkoztak tulajdonképpen igazuk van. A szenvedő szolga, Jahve szolgája maga Izrael. Amikor a próféta a süket és vak szolgáról beszél, csakis Izraelre gondolhatott, aki nem ügyelt arra, amit meg kellett volna látnia, nem hallgatott arra, amit meg kellett volna hallania, hiába kiáltották a próféták, Izrael őrállói az Úr üzenetét (42:18-20) A szolga lehet az ideális Izrael is, a hű és engedelmes bizonyságtevő. A szolga maga a próféta, sőt, általában minden igaz próféta. És Círus is Jahve szolgája[19] - a próféta Jahve fölkentjének, sőt Jahve szeretett szolgájának nevezi az achamenida dinasztia megalapítóját (48:14) - mert a történelem Ura felhasználja őt terveinek beváltására. De Jahvénak más terve is van a megszólított hadvezérrel, azt akarja, hogy meg is ismerje Őt. A hatalmas Babilon vesztéről és a perzsa hódításról szóló világformáló esemény előrejelzése, annak kijelentése, hogy e mögött Jahve szándéka áll, Círus a pogányok világosságának egyik eszköze. (45:1-6) Deutero-Ézsaiás itt azt hirdeti meg, hogy minden világpolitikai, történelemi esemény mögött ugyanaz a teremtő Isten áll, aki úgy is nevezi magát: Izrael Istene.
Talán azok is közel járnak az igazsághoz, akik a királyra, mondjuk inkább így, a felkentre gondolnak, arra a vezetőre, aki a teokrácia földi helytartója. A 42. részben leírt felkenthez hasonló királya azonban sohasem volt a választott népnek. Ez a király ugyanis olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyek túlmutatnak az emberi dimenziókon.
A szelíd és gyöngéd alak egyszersmind erős, Isten a Lelkét ajándékozta neki, Jahve támogatja, uralma teljességre jut benne: szabadító és igazságos, a békesség fejedelme. Tanítást ad a népnek, s noha hatalma nem kétséges, az erő embere, a gyengék és elesettek védelmezője. Eddig még a méltó dávidi sarjra is gondolhatnánk, de akit itt a próféta leír, mindaddig működik, míg el nem végzi, ami rábízatott: Isten igazságának kell érvényt szereznie az egész földön! Az eddigi szövetség benne jut diadalra, még a pogányok is az ő tanítására várnak. Aki a vakok szemeit megnyitja, aki kiszabadítja a börtönlakókat is, tehát a gyógyítás és a kegyelem teljes birtokosa, ki lehet ő? (42:1-7) A régi próféciák már beteljesedtek, most Isten újat jelent be: s noha ez nem állt szándékában Deutero-Ézsaiásnak - előrevetíti az egyetlen és igazi goél, Jézus Krisztus, a Megváltó alakját, hogy ha majd találkozunk vele ráismerjünk. (Mk 1 :11; Mt: 17:5; 12-18; Lk 22:37; Jn 12:38; Apcsel 8:32)
A 49. részben ismét egy elhívási beszámolót találunk, de ebben zavarbaejtő módon keverednek a megszólítottak. Az anyaméhben kiválasztott személy csak a próféta lehet, akinek talentumai már születése előtt meghatározottak, s képessé teszik kivételes feladatának elvégzésére. A prófétaság költői leírását adja a szerző: az isteni hírnök szája éles kard, s maga Jahve keze ügyében tartott fegyver: hegyes nyíl. Ő Jahve szolgája, akin megnyugszik az Úr dicsősége. A magasztos jutalom ígérete ellenére itt is elhangzik a klasszikus prófétai panasz a szolgálat hiábavalóságáról, s a szintén klasszikus bizalomzsoltári elem, annak megvallása, hogy a pártfogó, akinél a próféta ügye van, maga az Úr.
A próféta legitimitását bizonyító, tulajdonképpen felkenési szertartási „dokumentumból” a szolgálati leírás ismertetése következik: a nép visszafordítása, megtérítése (sub), a helyreállításban való közreműködés a szolga feladata. (49:59)
Az idézett dokumentum záró sorai - „pogányok világosságává teszlek” (49:6) - azonban ismét nehezen értelmezhetőek. Ez is Deutero-Ézsaiás megbízatásához tartozna? Vagy a Jahvéhoz tért nép lesz a pogányok világossága, ha majd hazatér, s ezzel bemutatja Istene dicsőségét? Vagy Izrael üdvtörténetének távolabbi jövőjében fellépő alakra mutat a prófécia? Hiszen ezután következik az otthon üdvösségét élvező létezés eszkatologikus üdvidőszakra mutató leírása, melyben megvalósul a teljes jóvátétel, a Jahvét imádó, megtért népek hódolata, s feltűnik a messiás alakja - aki maga a helyreállító Jahve! „Akkor majd megtudja mindenki, hogy én vagyok az Úr, a te szabadítód, és megváltód, Jákób erős Istene.” (49:26) Ő az, aki a hazatérés biztonságát szavatolja, s végül Sion dicsőségéről is beszámolót kapunk. (49:18-26)
Az elhívási eljáráshoz tartozik az 50. részben olvasható vallomás is arról, hogy a második Ézsaiás a tanítványságban - ő limmud![20] - látja hivatásának lényegét, az ő mestere maga az Úr, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy erőt adó üzenetét tudtul adja a megfáradtaknak, „s úgy tekint magára, mint egy jövendölési hagyomány láncszemére.”[21] A tanítás minden reggel eljut hozzá, így kezdődik a nap. Ismét az IGE fontosságára kerül a hangsúly, a nyitott fülre és az engedelmességre. Amiről ezután olvashatunk az a nábisors, Isten emberének jól ismert sorsa.
Nem felejtkezhetünk el arról, hogy mondanivalójának javát a fogságban adta elő a próféta, valószínűleg nyilvános alkalmakon. Ha a honfitársak közül nem is érte durva támadás, a babiloniak aligha vehették szívesen a leigázásukról szóló jövendöléseket, az ellenséges Círust köszöntő himnuszokat, vagy a foglyok szabadulásának előrevetítését. Talán akkor sem vagyunk túl merészek, ha feltételezzük, hogy a honfitársak sem fogadhatták mindig egyértelmű hálával a próféta szavait, hiszen az ortodoxok jónéhány olyan elemet fedezhettek fel mondanivalójában, mely sérthette a bigott vallásosságot. Önmagában a Círusszal kapcsolatos igehirdetés is efféle lehetett, hiszen abban egy pogány bizonyul Isten eszközének, s neveztetik felkentnek! S mi lehetett a kortársak véleménye arról, hogy nem kell többé már törődni az egyiptomi szabadítási csodával, melyre minden évben visszaemlékeztek, mert Jahve gyökeresen újat kezd? (43:16-18) Hogyan viselték el azt a deheroizálást, amelyet a második Ézsaiás többek között azzal követett el, hogy a hajdani hősökről mint holtakról, mint kialudt mécsesekről szólt? (43:17) Mindezt azért teszi, hogy a honfitársak figyelmét felhívja Jahve gyökeresen új munkájára. Von Rad felteszi a kérdést: „De vajon hittek-e a prófétának?”[22] És mit szólt ahhoz a fogságban élő közösség, hogy Jákób Istene ilyen fontosságot tulajdonít az idegen népeknek? A népek elleni ítéletes próféciák bizonyára a prófétai mondanivaló legkedveltebb elemei lehettek a hallgatóság számára, s Jahve napjának említése is elsősorban azzal a jóleső érzéssel kecsegtethetett, hogy az Izrael ellen vétőknek megfizet az Úr. A prófétai hangban Ámósz óta egyre inkább erősödött a figyelmeztetés, hogy a várt nap a választott nép számára is az ítélet napja lesz, de vajon ezt is olyan nyitott füllel és szívvel hallgatták, mint a többi jövendölést? Arra már Ámósz is felhívta a figyelmet, hogy ugyanaz az Isten hozta ki a filiszteusokat is Kaftórból, az arámokat Kírből, aki Izráelt Egyiptomból (Ám 9:7), de azt is mondja, csak a zsidókkal lépett közösségre minden nép közül. (Ám 3:2) Ézsaiás is meghirdette, hogy Sionból jön majd a tanítás (Ézs 2:3), és Jónás is elküldetett Ninivébe, de, hogy éppen ő küldetett el, hogy Jahve ítéletét tolmácsolja, az a kiválasztott nép kivételes helyzetéből következett. Most egy olyan vezérnek szól a felövezés ígérete, aki Jahvét nem is ismeri (45:1), és a föld legvégén élőknek is szól Jahve szabadító ígérete. (45:22;51:4-6) Hát nem szenvedtek éppen eleget az izraeliták ezektől a pogányoktól? Ábrahám elhívásának szavai: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1 Móz12:3) vajon ismert volt-e már, netán csak akkor vagy azután került megfogalmazásra? Ha - amint feltételezzük - Deutero-Ézsaiást igehirdetései miatt többször is megkínozták, lehetséges, hogy a hittestvérek kételkedése, kritikája, netán gúnyolódása is felérhetett számára a testi bántalmazással. (50:6) De várhat-e arra jobb sors, aki Isten új útját meghirdeti?
A fájdalmak férfiának leírása[23] máig a keresztyén hit egyik alaptételének Jézus Krisztus helyettes áldozatának és szenvedésének előképe.(Róma 5:19; 1Kor 1:30; 2Kor 5:21) A prófétai műben azonban a legmeglepőbb, a szenvedés helyettesítő áldozatként való értelmezése, ami egyedülálló az Ószövetségben. Mindeddig csak arról eshetett szó a kultusz áldozatai során, hogy az ember és Isten közötti, illetve a közösség tagjai közötti és Isten közötti (communio) kapcsolat helyreállítása érdekében az ember lemond valamiről, amit az Istentől kapott, s azt Urának részben vagy teljesen visszaadja. (Mintegy elismerve, hogy mindent tőle kapott, s hogy alárendeltségi pozícióját deklarálja. „Tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk.”) (1Krón 29:14) A próféták azonban folyamatosan ostorozták a kiürült áldozatokat, és már a prófétai intézmény igen korai szakaszában megszólalt a figyelmeztetés: az engedelmességet Jahve többre becsüli az áldozatnál. (1Sám 15:22) Az emberáldozat, mint tudjuk, mindig tiltott volt, s Ábrahám drámájában is Izsák végül helyettes áldozattal kiváltatik, de ez a helyettes nem ember, hanem egy állat volt.
A fogságban a kultusz áldozati cselekményei megszűntek ugyan, de a visszatérés reményében ezekkel később ismét élhetett volna a megváltott nép. Sem Jób, sem Jeremiás - noha mindketten sokat elmélkednek a szenvedésről - nem tételezi fel, hogy lenne ilyetén értelme a megpróbáltatásoknak. Ráadásul az áldozat testi és lelki értelemben totális szenvedésen megy keresztül: éppen azok, akik helyett önkéntesen és ártatlanul vállalta a büntetést elutasítják, megvetik. (Ján 1:29) Noha Isten ítélete sújtja, a gazdagok közé jutott halála után! (53: 1-9) Itt esik szó először a helyettes szenvedés üdvösségszerző erejéről is, mégpedig ismét rendkívüli értelemben: Jahve igaz szolgája sokakat tesz igazzá ismeretével! (53:11) A másokért vállalt szenvedés Deutero-Ézsaiásnál az igaz élet benső tartalma, egyben célja előkelő rangjára emelkedik. Az igazi szolga népe vétkéért magára veszi az áldozat szerepét és életét adja, s benne ráismerhetünk a Mózesnél is különb prófétára.
Ebben az egyetlen képben, a szenvedő szolga alakjában, Isten prófétája által olyasmit mond el népének és minden teremtményének, olyasmit értet meg azokkal, akik érteni akarják Őt, amit addig meglehetősen sok fátyol takart. Mondandójának legfontosabb elemei a helyettes szenvedés és a misszió, az isteni kiválasztásból - választott nép és választott egyén értelemben egyaránt - eredő szenvedés és kötelezettségvállalás értelme és jelentősége.[24] Hogy Jahve gyökeresen újat kezd, azt jól artikuláltan, széles spektrumú értelmezésben valójában Deutero-Ézsaiás fogalmazza meg. Az ő szájából hangzik el egészen egyértelműen az is, hogy csupán egyetlen Isten van, aki az alfa és az omega. Izrael gyakorlati monoteizmusát felválthatja a tiszta monoteizmus. „Én vagyok az első és az utolsó rajtam kívül nincs Isten.” (44:6 és 45:5, 22; 46:9; 47:10;48:12; stb.)
A kijelentés-történetben talán nincsenek is egészen új dolgok, csupán még nem nyilvánvaló dolgok vannak. Mint ahogyan egy sötét terem falait takaró pompás freskó láthatatlan marad, míg ablakok nem nyílnak, hogy beengedjék a napvilágot, úgy a teremtmény, aki Alkotójának művét szemléli, csak lassan fedezi fel még a legjellemzőbb és legfontosabb részleteket is. A beszűrődő, növekvő fényben egyre több részlet rajzolódik ki a képből, s egyre nyilvánvalóbbá válik a Mester szándéka. A 6. században Deutero-Ézsaiás a fenti igen fontos részletekre hívja fel figyelmünket és hirdeti: nem Mózes, az Úr maga vezeti ki népét a fogságból: Jahve népének megváltója, és újjáteremtője. (43:1-14, 15; 48:17;49:26)
[1] Jubileumi Kommentár, id. mű: 692. old.; Soggin. J. A. Id. mű: 272. és 337. old. Nincs teljes egyetértés a könyv háromszerzős (sőt többszerzős) tagolásában. Főleg konzervatív katolikus, zsidó és protestáns teológusok szerint, miért ne tudhatna az Isten által megragadott próféta későbbi eseményekről, akár Círus nevéről is. A 66 részből álló Ézsaiás könyvet először a deuterokanonikus Jézus, Sirák fia említi a Kr. e. 2. század elején. Az utóbbi időben egyre nagyobb teret nyer az a feltételezés, hogy az Ézsaiás 1-39 és 40-55-öt többé-kevésbé ugyanabban a korban írták. Lásd még Schultz, S. J. Id. mű: 313. old.
[2] Soggin. J. A. Id. mű: 329. old.
[3] Természetesen a keletkezés helye is vita tárgya, korunk tudósai többnyire úgy vélik, hogy a mű Palesztinában vagy Libanonban keletkezett. Archer, Gelanson L. Id. mű: 409. old.
[4] Jubileumi Kommentár, id. mű: 693. old.
[5] Lindblom, J. 267-268. old.
[6] KBL, id. mű: 696. old.
[7] Jótámot is ide sorolhatnánk, de mivel hosszú ideig csupán társuralkodóként működött először apja, majd Áház mellett, akit az asszírbarát párt emelt trónra, kevéssé valósíthatta meg saját elképzeléseit. Id. mű: Schulz, J. S.: 211. old.
[8] A reformok sohasem nyugodt viszonyok között történtek: vagy a testvérországok hadakoztak, vagy a külpolitikai helyzet volt robbanásig feszült, de ezeknek a belső ellenzéke is számottevő volt. A kultuszi reform mindig azzal a veszéllyel járt, hogy felszítja a politeista környezet ellenszenvét, s a legkevesebb, hogy barátságtalan lépésnek tekintik, hiszen ilyenkor a többi istenek ki lettek ebrudalva az országból. Júda és Izrael pedig mindig szükségét érezte a szövetségeseknek.
[9] KBL, Mágia c. szócikke, id. mű 144, old.
[10] A próféciát mind a négy evangélista Keresztelő Jánosra vonatkoztatja, aki meghirdette Jézus Krisztus eljövetelét.(Mt3:3; Mk 1:3;Lk 1:76; Jn 1:23)
[11] Jubileumi Kommentár, id. mű: 693. old.
[12] Ezékiel próféciáiból tudják, hogy az Úr dicsősége elhagyta a jeruzsálemi templomot, s talán az sem elegendő vigasz, hogy a Kebár partján, éppen felettük megjelent, hiszen még a nemzetvesztés idejében élnek, a már nincs ott fájdalma nagyobb lehet az itt van öröménél.
[13] Von Rad is elismeri, hogy „ezen a téren értelmünk határaiba ütközünk” – ezért szentel külön fejezetet a témának. Id. mű: 215. old.
[14] A missziós kinyilatkoztatások, melyek túlsúlyban vannak Deutero-Ézsaiásnál az Ebed Jahve énekekben jutnak tetőpontra. Lindblom, J. id. mű: 402. old.
[15] Az Ebed-Jahve énekek stiláris és teológiai leválaszthatóságáról, és szolga alakjának értelmezéséről ír Soggin, id. mű: 331-334. oldalain. A „servant” (ebed) értelmezhetőségéről, s a jelentés történelmi fejlődéséről Lindblom, J. Id. mű: 406. old
[16] Soggin, J. A. Id. mű: 332. old.
[17] Soggin, J. A. Id. mű: 332. old.
[18] Lindblom, J. Id. mű: 269-270. old.
[19] 2Krón 36:22-23
[20] Ézsaiás nevezi így tanítványait, a főnévi értelemben csak itt fordul elő, később még háromszor Deutero-Ézsaiás szövegében. Buber, Martin id. mű: 248. old.
[21] Rad, Gerhard von, id. mű: 213. old.
[22] Rad, Gerhard von, id. mű: 214. old.
[23] Egy különös halottas éneknek nevezi von Rad az 52. és 53. részt, melyben a kar elismeri vakságát, bűnét, mert nem ismerte fel a megvetett szenvedőben Jahve engedelmes szolgáját. Id. mű: 220 old.
[24] „Az igaz szenvedése tulajdonképpen az értékeknek a fejük tetejére állítása, s ez alapvetően új állomás a zsidó Biblia gondolatvilágában.” Soggin, J. A. Id. mű 336. old.
Egy dícséret
Jeremiás, a népek prófétája
Jeremiás az egyike azon prófétáknak, akiknek az életéről - saját vagy mások tollából származó írások által - meglehetősen sokat tudunk. Jeremiás vallomásai - s ez új szín a prófétai irodalomban - egészen a legszemélyesebb szférákig, lélektani mélységekig engedik betekinteni az olvasót. Mindezek ellenére az anátóti papi család sarjának[2] már a születési ideje is komoly fejtörést okozott a tudósoknak.
A vélemények egy része szerint Jósiás idejében - a király uralkodásának 13. évében, 626 körül - kezdte el működését. Minderről a könyv felzetében esik szó, a szerkesztő tehát bizonyos volt a dátum hitelességében, sőt mivel a dátum a 25:34-ben is megjelenik, mondhatjuk, hogy az adatot magától a prófétától vette. (1:2; 25:3) J. P. Hyatt javaslata ennek ellenére az, hogy fenti dátum a próféta születési éve, és szolgálatát csak Kr. e. 615 táján kezdte meg. Mások szerint csak Jójákim alatt kezdett írni.[3]
Arra a kérdésre, hogy az első pillantásra nyilvánvalónak tűnő adatot, mégis miért kérdőjelezik meg, nem nehéz a válasz. Jeremiás életművéből nem derül ki, mi volt a próféta véleménye a jósiási reformról. Jósiásról, Ezékiás dédunokájáról - akiről azt olvashatjuk a Királyok könyvében, hogy „nem volt hozzá hasonló király őelőtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívével, teljes lelkével és teljes erejével, egészen a Mózes törvénye szerint, és utána sem támadt hozzá hasonló” (2Kir 23:25) - a próféta említést tesz ugyan, a Jójákimnak szóló ítéletben a reformer király törvényszerető és igazságos voltát hangsúlyozza. (22:15)
Jeremiás talán felfüggesztette volna tevékenységét a reform alatt?[4] Néhány tudós szerint erre az a válasz, hogy fenntartás nélkül támogatta Jósiás reformját. Tehát az ítélethirdetésre elhívott próféta munkanélkülivé lett a megtérés és a mélyreható - nyilván az Úrhoz szívvel lélekkel tartozók számára gyönyörűséges változások - időszakában? De nemcsak ítéletre szólt az utasítás - „gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj” -, hanem az is elhangzott: „építs és plántálj”! (1:10) Nem kellett volna támogatnia, segítenie a reformert, biztatással vagy az ellenszegülőkre kimondott bírálattal? Hiszen a hitszegő nép ellen Hulda prófétanő[5] hangot adott az ítélet üzenetének is. (2Kir 22:8-20; 2Krón 34:14-28) Ahogyan azt Soggin leszögezi: „Ezt az egész kérdéskört az oldhatná meg, ha Jeremiás tevékenységének kezdete Jójákimmal indulna, hiszen akkor a probléma föl sem vetődne.”[6] Hiszen a megtisztulás és a helyreállás reménykeltő szakasza hamarosan lezárult. Jósiás végzetes politikai baklövést követett el, amikor meg akarta állítani Nékó fáraót, aki a gyengélkedő asszírok segítségére igyekezett. Assúr és Ninive elestének híre eljutott Júdába, s az is, hogy az asszírok újabb csatát vesztettek Babilónia ellen. Mivel Júdának Asszíria veresége megkönnyebbülést szerzett volna, a király Megiddóba vezette csapatait, hogy Nékót megállítsa, de vereséget szenvedett, s maga is belehalt sérüléseibe. „Jeremiás siratódalt szerzett Jósiásról” - olvashatjuk a Krónikák második könyvében, s noha az írás nem maradt fenn, eszerint a király halálakor a prófétának legalább már olyan alkotásra képes korú embernek kellett lennie, akinek műve közérdeklődésre tarthatott számot, sőt az emlékezet is megőrizte.
Egyszerre odaveszett a helyreállás reménye, s egy egész ország kérdezhette - kimondva vagy kimondatlanul -, miért? Erre a kérdésre valakinek válaszolnia kellett. A következményeket egész Júda megszenvedte. Mélyen gyászolta szeretett királyát, ráadásul Joákházt (Sallum), a trónörököst Nékó megfosztotta trónjától, s magával vitte Egyiptomba. Az új királynak, Joákház öccsének, Eljákimnak még a nevét is megváltoztatta a fáraó - Jójákimra -, s az országot súlyosan megadóztatta. (2Krón 36. r.) Mindez Egyiptom karkemiszi vereségéig (605), 11 éven át tartott.
Azután már egy másik rém - a nagyhatalmi törekvéseit csakhamar beváltó, s Júdát is bekebelező - az újbabiloni birodalom lebegett a kis ütközőállam felett.[7] Jójákim szinte mindenben apja ellentéte, s alig jut trónra, megkezdődik a reform lebontása. Talán ekkor mondta el Jeremiás híres templomi beszédét (7. r.), hiábavaló a templomba vetett babonás hit, a hamis próféták adta biztonságérzet, csak a megtérés segíthetne. Mivel a karkemiszi ütközetben Babilónia nem ért el döntő győzelmet, s a hadakozók mindketten jelentős veszteségeket szenvedtek, Jójákim elérkezettnek tartotta az időt a lázadásra, s megtagadta az adófizetést. A büntetés a kaldeusok csapatainak folyamatos zaklatása, portyák és fosztogatások, melyek során a király az egyik csatában életét vesztette. (2Kir 24.)Jósiás legifjabb fiának, Jójákinnak az uralkodása Júda agóniájának szomorú korszaka: uralkodásának harmadik hónapjában, 597-ben, a babilóniai sereg ostromgyűrűjében, a főváros harc nélkül megadta magát. Az ellenség feldúlta Jeruzsálemet, kifosztotta a templomot, fogságba vitte a királyi családot, s bábkirályt ültetett a trónra Mattanjá személyében, akinek azután a Cidkijjá nevet kellett viselnie. Az első fogságba vitelkor minden tehetős embert, előkelőket és mesterembereket Babilóniába hurcoltak: „Nem maradt más otthon csak az ország nincstelen népe.” (2Kir 24:8-17) A Nebukadneccar által kinevezett bábkirály, Cidkijjá uralkodásának tizenegy éve már csak a tragikus vég utolsó és méltatlan felvonása. Amikor - engedve az országban uralkodó Babilon-ellenes hangulatnak - Cidkijjá fellázadt Babilónia királya ellen, körülzárták Jeruzsálemet, s miután a várost kiéheztették, a csapatok betörtek. A menekülő királyt elfogták, s Riblában mondták ki felette az ítéletet, fiait szeme láttára ölték meg, őt magát megvakították, s fogságba vitték. (2Kir 25.) Azután totális büntető hadjárat során Jeruzsálemet lerombolták, a lakosokat megölték vagy deportálták: 586-ban Júda gyakorlatilag megsemmisült.Az utolsó csapást maguk a megmaradottak hajtották végre önmagukon, Gedaljá, a helytartó meggyilkolásával. A reményvesztett maradék is elmenekült Egyiptomba (Jer 40-41. r.), s Jeremiást is magukkal hurcolták.
Ebben a veszedelmektől és gyötrelmektől terhelt, súlyos korban, melyben új nagyhatalmi erő- és érdekszférák jöttek létre, melyben a nagyhatalmak ádáz küzdelmében felmorzsolódtak a kisebbek, melyben Júda nemzeti léte is - látszólag végleg - odaveszett, a mindenható Isten Jeremiást rendelte ki üzeneteinek tolmácsolójaként. Vajon mi volt Isten célja az anátóti papi sarj elhívásával? Azt már látjuk, hogy a prófétai hagyományban hogyan kapcsolódnak egybe a Jahve ígéretét hirdetők, hogyan alakul ki az Isten által írott történelemben a prófétai üzenet teológiai és hittörténeti, aktuál-, világpolitikai, sőt eszkatológiai íve. Egy-egy prófétai mű és életmű vizsgálatánál azt is megtapasztalhattuk, hogyan játszik a mennyei zeneszerző, a Tőle természetes isteni tökéletességgel, engedelmes, ám egyéni hangszerein. Az elhívás első igéit a mű első részében olvashatjuk. (1:10) A tiltakozó - nyilvánvalóan rémült - fiatalembernek szembesülnie kell az eleve elrendeltség súlyos gondolatával, azzal, hogy Teremtője már alkotásakor is e feladatra szánta.
Ahogyan Mózes az elhívás megrendítő pillanataiban (2Móz 4:10), úgy a kései utód is megpróbál nemet mondani. Itt semmi sem utal az anyagi világ törvényszerűségeit felfüggesztő és az embert legmélyéig megrázó teofániára. Jeremiás és Jahve beszélgetnek: csak az Úr igéje szólal meg, de ez éppen elég. Ahogyan a későbbi prófétai hang, ez a párbeszéd is a személyesség számos vonását hordozza: Jeremiás az Atyához[8] szól, noha nem nevezi így Jahvét, mégis apa-fiú párbeszédet folytatnak. Jeremiás rémülete nem a találkozás döbbenete, inkább a meg nem felelés aggodalma szólal meg, amikor túl fiatalnak mondja magát, akárcsak Salamon a gibeóni álomban. (1Kir 3:7) Ugyanakkor nyilvánvalóan már itt beléhasít elődeinek példája és sorsa - szenvedései! - s egyébként is jogos az aggodalma, egy néphez kell szólnia, s félő, hogy nem lesz tekintélye. Itt is elhangzik a szövetségi ígéret, mint már számtalanszor a választott nép választott vezetőinek sorsfordító pillanataiban: „Ne félj tőlük, mert én veled leszek…” (1:8)
Ézsaiás teofániájában egy angyal közvetíti a szentséget, egy szeráf érinti meg a próféta száját az oltárról vett tüzes parázzsal. Jeremiásnál ezt az érintést személyesen az Úr végzi, majd elhangzik a felszentelés igéje és a nagyformátumú ígéret: ”Lásd én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!”[9] (1:10)Egészen egyértelmű az utasítás, a feladat - ahogyan az elődöknek - Isten szavának tudtul adása, Jahve igazságának, ítéletének kinyilvánítása, ha kell egy egész országgal, ha kell az egész világgal szemben. Mert Jahve a történelem Ura, senki más. Itt egy valóban isteni feladat, a létrehozás és a megszüntetés, a teremtés és a lebontás feladata, mindez nyilván az ige erejével történik majd, de Jeremiás által.
Mi ez tehát, ha nem az oldás és kötés feladata? Nyilván Isten cselekszik, s a látó, amint bejelenti és kijelenti az isteni tettet, a szó erejével részt vesz a történésben. Milyen kicsinynek is érezhette magát az elhívott a feladat nagysága mellett! Az isteni ige - a szolgálat eszköze és célja - tűzzé lesz a próféta szájában, cselekvő hatalommá, hogy megeméssze azokat, akik hamisan és bárgyún bizakodnak a megmenekülésben, a templomban hisznek - „…az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt…” (7:4) - , közben az ég királynőjét[10] tisztelik Jahve helyett, s nem hallgatnak a prófétai szóra. (5:14) Jeremiás, akárcsak Hóseás, mindenekelőtt a paráznaság bűnét rója fel a népnek (2., 3. r.), s felidézi az első szerelem idejét. (2:1) Minden bajok forrása, a romlottság az oka, hogy elhagyták Jahvét, s tisztátalan bálványaikkal szennyezték be a templomot, még a gyermekáldozat förtelmes bűnének is hódoltak. (7:29) Az Úr szent tulajdona volt egykor Izrael, de hűtlenül elhagyta Szövetségesét (11. r.). Elfelejtették a Szabadítót - emlékeztet a próféta a Sínain szerzett szövetségre - elhagyták a folyóvíz forrását, s maguknak vájtak repedezett víztartókat (3:11-13), bálványimádókká lettek (10:1-5). A Teremtő, a Mindenható Isten - akihez fogható nincsen - vádolja a népet, és megtérésre hívja a maradékot, de a próféta tudja, hogy az ítélet nem maradhat el. Jahve, népének vizsgálójává tette, s a próba eredménye értéktelen, eldobnivaló kacat.(6:27-30)
Mi várhat arra, akinek hazájában csaknem mindenki ellensége? Mi lesz a sorsa annak az embernek, akinek a létezés és történelem kohójában csak egy védője van, az élő Isten? (15:10-21) Az elhívási párbeszéd - miközben a feladatát teljesítő prófétai drámai küzdelmeit folytatja -, újabb diskurzusokkal folytatódik, melyekben Jeremiás szenvedéseinek, vívódásainak és kételyeinek ad hangot vagy Jahvét faggatja. Ezekben egyre kevésbé különül el az isteni és emberi hang, a próféta szavait, a panasz- vagy siratóéneket gyakran mindenféle átmenet, az isteni beszédet bevezető formula nélkül folytatja vagy szakítja meg az Úr. (Erre példa a 10: 17-25, vagy a 4:19-22, melyben a szenvedélyes fájdalomnyilvánításhoz szervesen kapcsolódik Jahve mondanivalója: „Bizony bolond az én népem, nem ismernek engem!” …) A teljességgel átélt szolidaritásérzés mellett szembesülnie kellett a Seregek Urának ismétlődő parancsával, hogy ne imádkozzon a népért: „Te pedig ne imádkozz ezért a népért, és ne mondj értük esdeklő imádságot! Nem hallgatom meg őket, amikor segítségül kiáltanak hozzám a veszedelem miatt!” (11:14; 14:11) Pedig Jeremiásból újra és újra felfakadnak az együttérzés és a közbenjárás szavai, annak ellenére, hogy a néptől és vezetőitől, a papoktól és prófétáktól is, a gúnyolódástól a merényletig mindenféle sérelem éri. Az átélt gyötrelmek hatására Jahvéhoz fordul igazságos ítéletért és védelmért, de később ismét kegyelemért könyörög. Perlekedik és vitázik az Úr parancsára az egész országgal, s azt panaszolja, hogy mindenki átkozza. (15:10) Kihez fordulhatna, mint megbízójához, Jahve Cöbaóthoz: a szüntelen fájdalom és az ige áldásait élvező, értékelő ember szenvedélyes szavaival ostromolja. Fő érve: hiszen rólad neveztek el engem. Ami annyit tesz: tiéd vagyok. (15:10; 15-18)
A sirámokra gyakran érkezik kemény válasz, mely megigazítja vagy megtérésre szólítja az elhívottat, de megszólalnak a megerősítés szavai is, s az Úr megismétli elhívási ígéretét. (15:19-21)
A nábi haragja nem ismeretlen előttünk: a kőtáblát törő, sziklára ütő Mózestől, Illés vagy Elizeus haragján és Ámósz dörgedelmein át Ézsaiás intellektuális, de izzó indulatáig és keserűségéig - s folytathatnánk a példákat. Ezekben az elődökben azonban a harag mindenekelőtt Jahve isteni haragja az Isten embere által tolmácsoltan. Jeremiásnál érezzük, hogy itt valami másról is szó van: Az Úr haragját úgy éli meg Jeremiás, hogy azonosul azzal, s szót is ad ennek: „Az Úr haragja tölt el engem, nem tudom már magamban tartani.” Ez tehát Isten és a vele azonosuló Jeremiás haragja, mely nyilván az azzal járó testi tüneteket, magasabb vérnyomás és pulzusszám, is előidézi. Jeremiás nem hagy kétséget efelől, fontosnak érzi, hogy beavasson személyes érzelmeibe. Ami Jeremiás hangjában - stílusában - meglepően új, éppen ez a személyesség, a kitárulkozás, az önleleplezés, a gyengeség feltárása, a szív felfedése.
Amikor egy látomásban a messze földön élők sírását hallja (8:18-23; 9:9), parttalan fájdalmának ad hangot, költészetének minden eszközével: gyógyíthatatlan beteg a fájdalomtól. Von Rad szerint: „Jeremiásnál azzal találkozunk - talán első alkalommal - amit ma lírai költészetnek neveznénk.”[11] Ez akkor is igaz, ha az élettörténettel és a kötet szerkesztésével és utómunkálataival kapcsolatos vitákat és bizonytalanságokat mind számba vesszük. Ha el is fogadjuk, hogy a szerkesztők hosszasan munkálták és formálták a könyvet, míg az elfoglalhatta helyét a héber kánonban, azt kell mondanunk, hogy a jeremiási hang átüt a szerkesztői műveleteken, az esetleges betoldásokon, magyarázó szövegeken. (Mintha ezek is jeremiás-stílusban készültek volna.) Jeremiás attól sem retten vissza, hogy pereljen Urával. Noha az elődök is gyakran megdöbbentő közvetlenséggel fejezik ki Isten iránti gondolataikat - különösen a zsoltárirodalomban látunk erre számos példát -, Jeremiás ebben is tovább lép. Felteszi Istennek azt a kérdést, mely kimondva vagy kimondatlanul végigvonul az egész Ószövetségen, s a Jób könyvében fogalmazódik meg a legtisztábban: van-e földi igazságszolgáltatás, vagy miért szenvednek az igazak, s ennek a negatív megfelelője: „Miért boldogulnak mind, akik csalárdul élnek?” Jób is Istenhez fellebbez, és Jeremiás is, s ahogyan Jób nem kap tényleges választ, úgy nem kap Jeremiás sem. Jahve figyelmezteti, hogy még több próba vár rá, s többet vár tőle, kitartást a szenvedés idején is. (12:5)Jeremiás még tovább megy: Jahve sokszor elutasító válasza ellenére folytatja panaszait, felrója Istennek, hogy lépre csalta, akarata ellenére prófétál - „Rászedtél Uram, és hagytam, hogy rászedj” -, csontjaiba rekesztett tűz az ige. (20:7-9) Végül mégis megvallja, hogy mind megszégyenülnek ellenségei, mert vele van az Úr, s hálaadó zsoltárral fejezi be a panaszdalt. (20: 1-13) Majd jóbi mélységekbe zuhan és megátkozza születését. (20:14-18)
Hóseás is egész életét tette fel a szolgálatra, semmit sem tartott meg, nincs magánélete, csak hivatása, hiszen parázna nőt vett el feleségül, hogy azzal is ábrázolja Izrael hűtlenségét. Ézsaiás a fiainak adott olyan neveket, melyek üzeneteinek jelentőségét hivatottak erősíteni, Ezékiel nem gyászolhatta meg a feleségét, s akik csak munkájukat vagy otthonukat hagyták el, szintén személyes életüket adták fel. A prófétai hivatás alig vagy egyáltalán nem viseli el a magánéleti kötöttségeket. Jeremiás nem nősülhet, s emiatt nem lesznek majd utódai, mindez Jahve ítéletét ábrázolja.
Az ószövetségi embert alig érhette nagyobb csapás a magtalanságnál. Ezt gyakran egyértelműen Isten büntetésének tekintik (5Móz 28:18, 63; Hós 9:14 stb.), hiszen az ábrahámi áldás egyik lényeges ígérete éppen a nép megszaporítása, s az ősatyák történetében - s azt követő korokban is - Jahve számtalanszor éppen azzal bizonyította jelenlétét, könyörületét és áldását, hogy utódot adott a magtalanoknak.
Az ifjú Jeremiás már elhívása pillanatában megtapasztalta a meg nem értettség terhét, anátóti társai visszautasították üzenetét, később az életére törtek. Noha mélyen szerette népét, hirdetnie kellett Isten elkerülhetetlen ítéletét, s hogy Nebukadneccar és Babilon Isten eszköze a büntetésben. Emiatt hazaárulónak bélyegezték. Jójákim tűzre vetette az általa írottakat, meg kellett küzdenie az udvari próféták hadával, megverték, kalodába zárták, ciszternába vetették, végül Egyiptomba hurcolták, s csak a Mindenható tudja, mi várt rá azután, mert utolsó napjai rejtve maradnak előttünk.
Mindezekkel együtt és ellenére egy zűrzavaros történelmi korban a próféta tökéletesen betöltötte elhívását. Isten nemcsak Jeremiás szavaival tanított és tanít, hanem személyével és magatartásával is. Jeremiás példa arra, hogy milyen vagy milyen kell, hogy legyen az Istennel párbeszédet folytató ember. Jeremiás különleges helyet foglal el a próféták sorában: hogy megfogalmazza önmagát, fáradhatatlanul kutatja mindazt, ami feladatával és egzisztenciájával kapcsolatos. Von Rad azt mondja, hogy a vallomások „egy rendkívüli szolgálatra való elhívást feltételeznek, egy igen intim viszonyt Jahvéval, és ezért modellértékűek egész Izraelre nézve.”[12] Jeremiás kitartó: csak Jahvéra számíthat, s mert tiszta ember, kendőzetlenül és őszintén áll istene előtt, így tárja fel érzéseit és indulatait. Szabad gondolkodó, akinek fontos, hogy megfogalmazza és kimondja gondolatait. Együtt szenved népével, és együtt szenved Istennel. Mert Isten is szenved, s ezt, a próféta panaszaiba vegyülő szenvedésről tanúskodó megnyilatkozásokon túl, ékesen bizonyítja a panaszkodó Báruknak küldött üzenet: „Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, azt most kigyomlálom az egész országban. És neked kívánságaid vannak? Ne legyenek!” (45:4-5)Jeremiás, noha kétségbeesésében gyakran a lázadásig is eljut, alapvetően, és megváltoztathatatlanul engedelmes, aki perét is úgy kezdi: „Igaz vagy Uram” (12:1) A közeg, melyben él, áthatja életét, hordozza magányos létezése és hivatása mindennapos terheit, mégsem veszti el éleslátását, túllát a jelen kuszáltságán, és átlát a jelen és a pártok kisszerű és rövidlátó hatalmi harcain és perlekedésein. A világpolitikai események sem hagyják hidegen, hiszen Jahve őt népek prófétájává tette. Jahve harcol, az Ő történelemformáló akarata van a világtörténelmi események hátterében, s ennek csúcsán vagy végén Jeremiás megjövendöl egy világítéletet is. Egyszerre közösségi lény és személyiség, korának páratlan egzisztenciája. „Istennek emberré kell válnia, hogy beszélni tudjon az emberhez - írja Martin Buber -, de ahhoz, hogy beszélni tudjon hozzá, valóságos személyiséggé kell az embert tennie. Ez az emberi személyiség nemcsak átveszi a szót, hanem válaszol is rá, panaszkodik, vádol, magát Istent vádolja (Jer 15:18), perlekedik vele az igazságért (Jer 12:1), meghajol előtte, imádkozik hozzá. Izrael összes prófétája közül csak Jeremiás merészelte följegyezni a feltétlen alávetettnek a feltétlen fölérendelttel folytatott vakmerő és ájtatos párbeszédét - ennyire személyiséggé vált itt az ember. Izrael minden hitbéli viszonya dialogikus - ezúttal a párbeszéd tiszta formát öltött. Az ember beszélhet, szabad beszélnie. Ha pedig valóban Istenhez szól, akkor semmi sincs, amit ne mondhatna el neki.”[13] Jeremiás a teológiai mondanivalót is olyan elemekkel gyarapította, amelyeket Jahve önkijelentésében megdöbbentőnek és újnak kell tartanunk. A próféta folyamatosan küzd a bűn értelmezésével, azt sejti, hogy az újra meg újra elbukó nép bűn elleni küzdelmének kudarcaiban - vagy önátadásában - van valami sorsszerű, valami végzetes. A választott nép úgy megtanulta a rosszat, hogy már képtelen jót tenni - s eddig a kijelentésben még nem lenne semmi meglepő - de a próféta itt olyan hasonlatokat használ, melyek túlmutatnak a helyzetértékelésen, s valamit megsejtetnek a bűn „törvényszerű” voltáról. A bűnt olyan valaminek mondja, ahhoz hasonlítja ugyanis, mint a néger bőrszíne és a párduc foltjai. Ezek pedig eleve létező tulajdonságok. (13:23) Van valami az emberben, ami végleg romlott: „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!” (17:9)
Ebből a bűnértelmezésből azután csak az fakadhat: ha ilyen aljas az ember, ha ilyen elvetemült a választott nép, ha a bűn ilyen totális, akkor azon csak a Teremtő Isten változtathat. Akkor a kegyelemnek valami különleges módon kell működnie, hogy a végzetesen elpecsételteket megtisztítsa. Jeremiás megsejti, hogy maga a törvény és a szövetség, melyen a Jahvéval való kapcsolat kicsorbult, mert a törvény távol maradt a néptől, és kívül maradt a szíveken. A szövetséges nép történelme során nem ismerte meg a szövetség szerzőjét, sem a Jahvéval való kapcsolat üdvözítő tartalmát. Mindig parázna, engedetlen és szövetségszegő volt. Tulajdonképpen belátja: a szövetség és népe kudarcot vallott. De nem lehet ez a történet vége, mert a szövetség szerzője, a Seregek Ura, Izrael Istene, a Mindenség Teremtője nem veti el Izraelt mindazért, amit elkövetett: hanem új szövetséget köt Izrael és Júda házával, s törvényüket a belsejükbe helyezi, sőt új szívet ad nekik.[14] (31:31-34) Ezzel megtörténik az ember újraalkotása, hiszen a szív a leglényegesebb emberi szerv az ószövetség embere számára: az értelem, az érzelem, az akarat és az erkölcs központja. „A szív tehát az egész ember.”[15] Ezzel azt is mondja: csak az Isten kegyelme mentheti meg az embert bűnös állapotából! Isten valami gyökeresen újat tesz majd azért, hogy alkotása megismerje őt, és hozzá térjen.Fel kell tenni, hogy Jeremiás prófétai munkássága nélkül is kivívta volna kortársainak ellenséges indulatát, mert személyisége egy későbbi korra mutat, melyben az Isten akaratát egy magányos karizmatikus hős végzi, aki botránkozás a tömeg számára. Közelebb van ugyanis Istenhez, mint az emberekhez. Ezt a közelséget mindenekelőtt a szolgálatra kiválasztó isteni akarat - a kegyelem - hozza létre. Jeremiással is ez történt. Közel mehetett Istenhez, de ennek súlyos ára volt: a kockára tett élet. Létezését nem az tette kivételessé, hogy megmenekült a meg nem érdemelt fájdalmaktól és veszedelmektől, éppen ellenkezőleg: Isten arra méltatta, hogy történetét abban a történelemben, abban a közegben és azokban a fájdalmakban élhette végig, amelyekben elhívatott. Talán éppen ezért gondolja azt a Felkentről is, hogy hasonló sors vár rá: „Közelembe engedem, s ő közeledik hozzám; mert ki merné kockáztatni életét, hogy közeledjék hozzám? - így szól az Úr.” (30:21)
„Emberfia, őrállóvá tettelek téged Izrael házában” Ezékiel a „júdaizmus atyja”[16] templom és haza nélkül, Isten szolgálatában A politikai katasztrófa, amely évszázadokra véget vetett a Júdai Királyságnak és szétszórta a zsidóságot, messzemenő következményekkel járt a közösség vallási életére - állapítja meg Lindblom. Jeruzsálem és a templom lerombolása következtében hazai földön a kultusz nagymértékben deformálódott, így a deportáltak számára Isten imádásnak csupán bizonyos régebbi formái állhattak rendelkezésre. A rettenetes csapások természetesen nem hagyták érintetlenül a kultusz belső tartalmait sem. Ezeknek a változásoknak a fő jellemzőit kísérhetjük figyelemmel a fogságban élő próféták, s az őket követő időszak prófétáinak igehirdetésében.[17] Ezékiel feltehetően az első deportáltakkal került Babilonba, s akkor még állt a jeruzsálemi templom. Apja nevét ismerjük, foglalkozására nézve pedig maga mondja, hogy pap, harmincéves, tehát Jeruzsálemben már megkezdhette volna papi szolgálatát, de ahelyett, hogy a Sion levegőjét szívná, Babilonban, a Kebár folyó partján találja magát. (1:1) Tudjuk, hogy jól ismerte a kultuszt, a szertartásokat - hosszú fejezeteket szentel az új templom és a vele kapcsolatos szent területek, tárgyak és szolgálati rend leírásának - s tudjuk, hogy Tel-Abib volt lakhelye, ahol házában gyakran felkeresték a vének,[18] (3:23; 8:1) hogy Jahve kijelentései felől tudakozódjanak. (Talán az ő otthonában találhatjuk meg a zsinagógiai istentisztelet ősét?)
Fenti tények ismeretében azt mondhatnánk, egy olyan prófétával állunk szemben, akinek működése és életének jelentős eseményei ismertek előttünk. Azonban Soggin megjegyzi, hogy például Bertholet szerint Ezékiel csak a második deportálás során érkezik Babilóniába, s e mondandóját 1936-ban írott tanulmányában azzal támasztja alá, hogy a könyv bőséges híranyaggal szolgál a főváros két deportálás közötti helyzetéről.[19] Lindblom pedig az Ószövetség legélesebben vitatott részének nevezi a könyvet, s idézett művében még arra sem vállalkozik, hogy a művel és szerzőjével kapcsolatos számos problémát felsorolja, megelégszik saját véleményének kifejtésével. A vitatott témák között találjuk: beszélt-e Ezékiel nyilvánosan; hol élt és hol működött, Babilóniában, Palesztinában vagy mindkét helyen; hogy a mű egy- avagy többszerzős-e;[20] kikhez szól a próféta, a Jeruzsálemben maradtakhoz vagy a száműzöttekhez - és még sorolhatnánk.Ami számunkra talán ennél is fontosabb, hogy megvizsgáljuk, mit üzent Jahve Ezékiel prófétán keresztül egy vitathatatlanul fájdalmas időszakban, amikor a választott nép a teljes felőrlődés szélére sodródott, s hogyan folytatódik az az isteni mondanivaló, amely az első elhívással kezdődött - vagy inkább az ember teremtésével és az emberrel való kommunikációval -, s még Ezékiel korában is tart. Talán e művel is számos névtelen szerkesztő - s talán számos szerző - munkájának eredményét tartjuk kezünkben[21], de abban a hitben olvassuk Ezékiel próféciáit, hogy ezekben a Szentlélek szándéka szerinti üzenet maradéktalanul eljutott mindenkori olvasóihoz.Könnyen felismerhető, hogy a könyv két jól elkülöníthető részre tagolódik: az első az ítéleteket tartalmazza: jövendölések Júda és Jeruzsálem ellen (1-24. r.), illetve az idegen népek ellen (25-32. r.), a második a kegyelem üzenetét jelenti meg (33-48.), s azt, hogy van visszatérés.
Ezékiel a pap-próféta fogságának ötödik évében meggyőződik arról, hogy Jahve dicsősége nemcsak a Sionon van jelen. Hazájától távol, szolgálatától megfosztva, egy istentelen, pogány országban még többet láthat meg Isten dicsőségéből az elődök által megtapasztaltnál. Hogyan lehet, hogy a kiérdemelt büntetésüket töltők előtt Isten ilymértékben leleplezi magát? Mit üzen a rab népnek a Siont elhagyó és a Kebár partján hatalmának és méltóságának teljében megjelenő Úr? Hogyan formálja a nép és a próféta istenismeretét, életét és személyiségét, egyben Izrael további történelmét a látomás, sőt a látomások sorozata és a gyakran jelképes cselekedetek formájában továbbított üzenet?
Ezékiel előtt megnyílt az ég, az Úr igéje szólt hozzá, és megragadta őt az Úr. (1:1) A körülmények megrendítők, s emberi érzékszervekkel alig értelmezhetők. A próféta többször is kísérletet tesz a látottak leírására, de a szavak tulajdonképpen - akár Ézsaiást a teofánia leírásánál - cserbenhagyják. Amit sikerül az előtte megnyílt dicsőségből értelmeznie, az a látomás kezdetén nem más, csupán a kísérőjelenség. Ahogyan Ézsaiásnál a palást és a repülő kerubok jelzik a végtelen Isten jelenlétét, Izrael Szentje kimondhatatlan kabódját és a sekinát, úgy itt a forgószél, a villámok - a természeti jelenségek, majd a négy furcsa élőlény és az égi hintó. (1:4-10)
A különös teremtmények már előremutatnak egy erősödő angyalhitre. Arra utalnak, hogy Jahve mellett - vagy inkább alatt - létezik egy általa teremtett szellemi világ, talán éppen oly sokszínű és sokféle, mint a földi természet. Ezeknek a szellemi lényeknek a feladata Isten szolgálata. A látomásban emberarcuk van, de más teremtett lények, állatok ábrázatát is hordozzák. Tevékenységüket a Lélek kormányozza.[22] (1:4-12) A tűz - ahogyan Ézsaiásnál - itt is megjelenik: az élőlények olyanok, mint az izzó parázs, de közöttük is mintha fáklyák lobognának. Íme egy párhuzam a nagy előddel, Ézsaiással, a szeráfok eltakarják magukat, de már nemcsak a szemérmüket, hanem elölről és hátulról is - azaz teljesen. Ezékiel a mennyboltozaton túl a trónus fölött emberhez hasonló lényt látott - s ez több mint csupán a palást -, de tűz, ezüst és fényözön rejtette el, mely a szivárvány - a noéhita szövetség - színeiben pompázott. A Mennyek Ura előtt a próféta arcra borul, s hallja, amint valaki megszólal, de csak sejteti, hogy Jahve hangját hallja, nem nevezi meg a megszólalót. A szentség megtapasztalása Ézsaiást tisztátalansága megvallására késztette, Ezékiel úgy beszéli el elhívása történetét, hogy közben kimondatlan marad, ami nyilvánvaló, Istent látja és hallja. Mert Jahve, Ezékiel szerint is, mindenekelőtt szent, mindenekfelett áll, és mindenekfelett fenséges. Ez nyilvánul meg az elhívási történet jelenésének leírásából, s e felismerésből fakad egész igehirdetése, s szolgálatának minden erőssége. Ezért tud abban a sajátos helyzetben - idegen földön, az ítélet idején - is talpon maradni, mert Isten fensége előtt a földre zuhant. Az emberhez hasonló alak megszólította és felszólította, legyen beszélgetőtársa, (2:1) ehhez pedig talpra kellett állnia, állnia kellett Jahve dicsőségét és szavait, a párbeszéd gyönyörűségét és terheit, ahogyan az elődöknek is. Mindezt csak az Úr segítségével tehette, a rúah, Isten Lelke tölti meg, s erő költözik belé. (2:1) Akikhez a próféta küldetik nem más, mint a hűtlen, konok, engedetlen, megtérni nem akaró, prófétai szóra nem hallgató nép, éppen ugyanaz, akihez az elődöknek is szólniuk kellett. Majd néhány mondatban (2:3-8) Ezékiel elbeszéli a választott nép egész méltatlan történetét, melyet az Istenhez való hűtlenség fémjelzett, mert őseik, generációk sora állt ellen az Úr figyelmeztetésének a kijelentés pillanatáig. Ugyanakkor felragyog az engedetlen népet el nem vető Jahve hűséges szeretete. Ahogyan nem változott a bűnös nép magaviselete, úgy nem hagyta abba az Úr a figyelmeztetést. Ezékielnek is szól a megerősítő ígéret, ha most nem is hallgatnak rá - ilyen a próféta sorsa -, egykor majd megtudják, hogy próféta szólt hozzájuk. Emberfia: ez a megszólítás illeti meg az előbbi jelenés tanúját. Aki az imént méltó volt meglátni Jahve kabódját, s méltó volt hallani üzenetét, az IGÉT: ember fia csupán, halandó, teremtmény. Mégis milyen páratlan és kitüntető hely jutott az embernek! Jahve döbbenetes megjelenése a Kebár partján további elképesztő eseményekkel folytatódik. A megszólított prófétának el kell fogyasztania az Igét tartalmazó tekercset, mely mindkét oldalán siratóénekkel, sóhajjal és jajszó keserűségével teleírott, mégis édesre[23] változik a szájában. Az ige tehát testének részévé válik, sajátjává lesz, Isten tölti meg vele a száját, maga táplálja. Hitelesen szól majd, szavai hamisítatlanok, mert Isten belülre helyezte igéjét. Mégis ügyelnie kell arra, hogy ez a belülre helyezett isteni szó megőrizze tisztaságát. Az igehirdető felelősségéről van itt szó! A próféta, azaz az Isten igéjét ismerő ember felelőssége az őrálló felelőssége: „Emberfia, õrállóvá tettelek téged Izrael házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben. Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon: akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de vérét tõled kérem számon. De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő nem tér meg bűnéből, és bűnös útjáról, akkor ő meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet.” (3:17-19) Ez tehát élet-halál kérdés. Itt a mulasztás bűne élet elleni bűnné növekszik. Ezékiel rendkívüli feladatot kapott, ő az, akinek figyelmeztetnie kell a süketeket és vakokat, ha veszély közeleg. Életével felel Isten előtt, ha kötelességét elmulasztja. (3:16-17) Mégis Isten a prófétát szolgálata során többször is némaságra ítélte, tehát megtagadta tőle a kijelentés jogát, de a hallgató szolga úgy is intő jel marad. A Isten embere nem független, Isten kegyelmének és ítéletének engedelmes eszköze. (3:26-27; 24:27) Ez a kötöttség azonban nem korlátozza felelősségét.
Mondhatnánk, az elődöknek is az volt a feladatuk, hogy a népet őrállóként figyelmeztessék bűneikre, s az azt követő ítéletre - mert lehet-e rettenetesebb az élő Isten kezébe esni? - s Isten emberei tették is hűséggel, mit az Úr parancsolt, Ezékielnél azonban a megbízatás új színekkel gyarapodott. A fogságban élők Isten igazságosságát, következetességét firtatták. (18:1-30) Vajon mindenki egyen-egyenként megérdemelte-e ezt a büntetést? Ismét felmerül az Izrael hitéletét a kezdetektől végigkísérő kérdés: a bűn és a büntetés, a jótett és az áldás összetartozó fogalmak-e. Ezékiel válaszában rámutat az egyéni felelősségre, s ez a prófétai irodalomban valóban új vonás. (Az eddigiekben is találkozhattunk az egyéni felelősség kérdéseivel, de kitüntetetten a szellemi és politikai vezetők, az elöljárók vagy hangsúlyosan a király felelősségéről volt szó.) Ezékielnél a hangsúly nem a qahalra mint közösségre esik - ez a közösség éppen felbomlóban van, s a fogságban csaknem értelmezhetetlen, hiszen a kultusz középpontjában álló templom eltűnt -, üzenete az egyénnek szól. Egyéni felelősség szempontjából kitüntetett helyen áll a próféta, akitől Isten számon kéri, ha hallgat. Ezékiel fontosnak látja elmondani, hogy minden lélek Istené, s a népét gyötrő kérdés kapcsán válaszában a Tíz igére és a megszegett parancsolatokra mutat. (18:1-8). Hogy ki igaz, ki hamis, az könnyen megállapítható az Ige fényében, ez a mércéje az izraelitáknak, s az igazságos Isten is aszerint ítél. Jahve, nem hagyta tévelyegni választottait, tanítást adott népének: aki törvénye és igazsága szerint él igaz, és élni fog! (18:5-9) Jahve igazságos és következetes, állítja a próféta, a bűnt büntetés követi, mégpedig az egyéni magatartás figyelembe vételével, (18:30) de Isten mindig nyitva tartja a kegyelem lehetőségét, aminek egyetlen módja a megtérés. Jahve nem kívánja Izráel halálát: megtérést kér és életet kínál. (18:23; 31)
Ezékiel, mint egy diplomát vagy követi megbízólevelet veszi át tudásának és legitimitásának dokumentumát. Az isteni kéz nyújtja felé - ismét egy személyes gesztus ember és Isten között. (3:3) Ebben az elhívásban Jahve az eddigieknél is közelebb kerül szolgájához. Csak a mózesi elhívás személyesebb ennél, de a vándorlás során Jahve oly sokszor és sokféleképpen mutatja meg magát a csipkebokortól a néppel vándorló tűz és felhőoszlopon át a törvényig és a kultuszig, hogy megragadása és milyenségének leírása éppen e sokféleség, a természeti tárgyakkal, jelenségekkel való összevegyülés miatt valóban korlátozott. Hogy Jahve egyszerre rejtőzködő és önmagát kijelentő Isten, az most és itt is igaz, de ez a hatalmas Isten ebben az elhívási történetben megdöbbentő fensége és szinte elviselhetetlen dicsősége ellenére egészen közel áll választottjához. Ezékiel dicsőségének minden kellékével felszerelten látja Őt, s nincs kétsége afelől, hogy akivel találkozik, az a mindenség ura. Mindezek ellenére a kijelentés pillanatában Jahve szinte összekapcsolódik teremtményével, az emberfiával, hogy azután elváljon tőle, visszaemelkedve a magasságba, a mennyekbe, szent lakóhelyére. De jelenlétének, lényének kitörölhetetlen lenyomata ott marad a lélektől megragadott - sokszor elragadott, számos lélekutazáson részt vett -, s újra meg újra látomásokkal megáldott Ezékielben. A vigasztaló jött el a babiloni néphez, és a reménység üzenete jutott el a foglyokhoz.
A küldetés pontosítására is sor kerül: Izrael házának szól a kinyilatkoztatás, nem a babiloniaknak. Szó sincs tehát misszióról. Először mindig a választott népé a szó, a többiek majd azután következnek. (Ahogyan Jézus Krisztus sem küldetett először máshoz, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz. Mt15:24) Hogy Isten még szól Izrael házához, ez egyben reménykeltő is: akkor tehát még van Izrael háza, és talán a keserűség és jajszó és ítélet ellenére is lesz.
A prófétának is el kell viselnie mindazt, amit elődeinek, Ámósznak, Hóseásnak, Ézsaiásnak és Jeremiásnak, fel kell készülnie, erőt és bátorságot kell nyernie, hogy hivatását teljesíteni tudja. Még a fogság gyötrelmeiben is el fogják utasítani, és vele együtt magát Jahvét utasítják el. (Jer 6:10; 7:27; Ézs 6:9; 28:9-10; stb.) Jahve ismételten megerősíti, s engedi, hogy dicsőségét újra meg újra megláthassa. (3:22-27)
Ezékiel az üzeneteket gyakran jelképes cselekedetekkel és példázatokkal tolmácsolja.[24] „Ó „Uram, Uram! Ők azt mondják rólam: Ez folyton példázatokat mond!” (21:5) (A panasz ismerős: Jézust is faggatták tanítványai, s gyakran kutatták példázatainak valódi jelentését, s az értetlenek talán meg is vádolták emiatt. Mk 4:10-12) Az elődöknél már megjelent ugyan a jelképes cselekedet mint kifejezési eszköz, Jeremiásnál is több példát találunk rá[25], de Ezékiel ebben is túllép rajtuk, valódi drámajátékos, egyszemélyes színház. Egyik eszköze sem öncélú, azzal, hogy a címzetteknek lehetőleg minden érzékszervét bevonja a fontos információ értelmezésébe, az a célja, hogy az üzenet kitörölhetetlenül beléjük ivódjék.
Ezékiel szemtanúja annak, hogy az Úr dicsősége elhagyja a parázna Izrael története során többszörösen megszentségtelenített jeruzsálemi templomot, s látja amint Jeruzsálemet öldöklő angyalok lerombolják. Az egyiptomi istenítélet során (2Móz 12:1-21) az ajtófélfára tett jelek megvédték azokat, akik Isten tulajdonában voltak, most is van maradék, mindazok, akik jelet viselnek a homlokukon, akik szenvednek Izrael bálványozása miatt, s abban nem vettek részt. (9:5; 14:22) Ezékiel látomásában nem történik egyéb, mint az isteni ítélet végrehajtása a tisztátalanná lett városon. Számára a tiszta és tisztátalan kérdése egyértelműen alapkérdés (20:30), véleménye szerint ennek a tanítása, a nép eligazítása e kérdésben a papi hivatás egyik fő feladata. Csak úgy maradhatott volna meg a nép Jahve népeként a szent földön, ha életgyakorlatában ez a tudás megnyilvánult volna. Nem így történt, ezért az Úr kitölti haragját Jeruzsálemen. A közbenjáró próféta hallja az angyali jelentést az ítélet beteltéről.
Az otthon és a templom végleges pusztulása a szétszóródottakat a teljes asszimilációval fenyegette. A zsidók eddig is hűtlenek voltak, istenismeretük bizonytalanná vált, most az idegenbe szakadt maradék sem gyakorolhatta a kultuszt tovább, lehetetlenné váltak az áldozatok. Ezékiel, a pap-próféta látta, hogy csak egyetlen módon lehet elkerülni a teljes megsemmisülést, ha Jahve jelenvalóvá válik a fogság népe számára, ha a kultusz gyakorolható elemei lehetőséget adnak a Vele való találkozásra - a Jahve-hit életben tartására -, és ha megmarad a remény: hogy van reménység a helyreállásra. Meghirdeti a visszatérés igéjét: „Elvetettem őket messzire, a pogányok közé, szétszórtam őket az országokba, de én vagyok a szentélyük egy kis időre azokban az országokban, amelyekbe jutottak.” ... „Összegyűjtelek benneteket a népek közül, és összeszedlek azokból az országokból, amelyekbe szétszóródtatok, és nektek adom Izrael földjét. És ha hazaérkeznek, eltávolítanak onnan minden förtelmes és utálatos bálványt. Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és telesítsék. Az én népem lesznek, én pedig istenük leszek. (11:16-20)
Ahogyan Jeremiás is az újrateremtésben látja a megoldást, úgy Ezékiel is ugyanarra a következtetésre jut. A végleg megromlottat csak Jahve hozhatja rendbe, azzal, hogy újat teremt, ezért hamarosan új teremtésbe kezd, hogy szeretett népét, annak minden bűne ellenére megmentse. Egyben végleges biztosítékát adja annak, hogy a viszony többé nem romolhat meg: új szívet ad a teremtménynek, mely érző és törvénytisztelő szív. Jahve új törvényt, új szövetséget, új exodust ígér. (20:32-44) A teremtéstörténet csúcsán tehát a Jahve lelkével felkent új nép áll, és egy új, romolhatatlan kapcsolat Isten és népe között. Jahve leszámol a környezetébe beolvadni kívánó Izraellel: mert Isten népének másnak kell lennie, törvényszerűen ki kell válnia a többiek közül. (21:32) A népek pusztájában ítéli meg választottait, s ettől kezdve gyökeresen új kezdődik. A hóseási pusztai kép újabb elemekkel bővül: Istennek megtisztított népre van szüksége, akiken szentsége meglátszik, akik joggal állnak Izrael szent hegyére urukat imádni. Ez tehát az értelme a pusztulásnak és a fogságnak, mert a fájdalomban megszületik az új Izrael, mely Isten szent nevét kiábrázolja, s így joggal élhet a szent földön. Mindez Jahve nevéért történik (20:44), mondja a próféta, s a sámueli mondat is eszünkbe jut: „Hiszen nem veti el az Úr a saját népét, az Ő nagy nevéért…” (1Sám 12:22) A szent név fontos helyet tölt be az igehirdetésben, de úgy is mondhatnánk a szent Jahve. A választott nép erre a szent Istenre hozott szégyent, az Ő szent nevét gyalázták meg. (36:22) Ézsaiás és Hóseás szentséggel kapcsolatos teológiája továbbfejlődik Ezékiel mondanivalójában, jól érzékelhető igehirdetésében a szent és a körébe tartozó fogalmak kultuszi aspektusa is. A templom környezete, a szent hely és tárgyai leírásában hangsúlyosan kerül elő az igen szent fogalma: valami, ami valóban szigorúan, teljesen és vegyítetlenül Istené.
Ezékiel a történelmi kudarcok mögött alapproblémaként ismeri fel, hogy a Tórát sértették meg, s a pap számára különösen fájdalmas a kultusz rendelkezéseinek a folyamatos megszegése. Mint már mondtuk, a különbségtétel a szent és tisztátalan között mint fő szabály a kezdetektől sérült (20:7-8) - már Egyiptom bálványisteneivel is paráználkodtak -, s ennek a végeredménye a szövetségesi kapcsolat végső megromlása lett. Az új templom leírásában tehát mérnöki pontossággal kell eljárni, a szent területet óvni kell, a kultuszi rendtartást betartani, mindennek aggályos pontossággal kell Jahve utasításait követnie, mert csak akkor fog visszatérni az Úr dicsősége a templomba. (43:1-9)A történelmi értékelés, a szembesülés a múlttal, az elveszett reményekkel és a beteljesületlen várakozásokkal, az egyik elkerülhetetlen próbája a fogságban lévőknek. Nyilvánvaló, hogy ez volt a diaszpóra zsidóság fő témája, melynek megvitatásában a próféta folyamatosan részt vett, az önértékeléshez, -elemzéshez fontos adalékokkal járult hozzá, mint elődei, ő is tükröt tartott a nép elé. Szolgálatában alapos műveltsége is segítette, jól ismerte népe történetét, s a szent hagyományt. Sohasem vigasztalt elvtelenül, az ítéletes próféciákkal nem fukarkodott, de a népnek meg kellett maradnia, a katasztrófát túl kellett élnie. A teljes összeroppanás előtt mindig megszólal(t) Jahve vigasztaló szava az új életről, mely ígéretesebb minden előbbinél. Az ígéretek többször is felhangzanak, erősítik egymást, de a prófétai monológ mögött a hallgatók kételkedését és végső elkeseredésének fájdalmas szavait is meg kell hallanunk. Ezek az érzések az adott helyzetben valóban érthetőek voltak - de nem a hit szavai voltak. Akik pedig hittek Ezékielnek, és olvasták Jeremiás levelét, azt gondolhatták, maguk többé már nem látják meg hazájukat. A reménytelenség hangjaira adott prófétai válasz annak az Istennek a bemutatása, aki nem ismer lehetetlent, aki a csontokból teremt élőket az ige erejével. (37:3-14) Egész Izrael feltámad és a testvérországok fája egyesül. Az egyesült nemzet majd megkapja áhított királyát, aki olyan lesz, mint Dávid, és örök szövetségben élhetnek az Ígéret Földjén. Izrael, mint egy isteni támaszpont a világ közepén, kulcsszerepet játszik az utolsó napok küzdelmeiben is. Világhatalom, mert Isten szentélye lakik ott.
Végül Góg és Magóg, az ősellenség is megtapasztalja Jahve erejét és szentségét. Izrael földöntúli háború székhelye és az Úr végső győzelmének színtere lesz. (39-39. r.)Ezékiel fontosnak tartja, hogy közölje a hallgatókkal: hogy Jahve minden addigi ígérete be fog teljesülni, a helyreállítás teljes lesz (36:11). Mindez - az Úr szeretetén túl - Jahve szent nevéért történik, hogy ne gyalázzák őt a többi népek. Az idegen népek elleni fenyegető jövendölések fő üzenete, hogy az Úr figyelemmel kíséri az ő történetüket is, ők is megmérettetnek, ahogyan Júda és Izrael, s ők sem kerülik el Isten ítéletét. A fő bűnök között szerepel a felfuvalkodottság, s a próféta siratóénekekbe önti a fenyegetést - mely már a meghirdetéskor elkezdi győzedelmes beteljesülését. Az az ember vagy nemzet, mely felejti teremtmény voltát és isteni rangra tör kegyetlen véget ér. (28:9; 17;30:10)
Ezékiel könyvében az „és majd megtudják, (megtudod), hogy én vagyok az Úr” 78-szor fordul elő. Mintegy negyven esetben Izraelre, több mint húsz alkalommal más nemzetekre vonatkoztatva.[26] Ezékiel azt mondja: a büntetésben is meg lehet és meg kell ismerni Jahvét (15:7), és meg lehet tapasztalni a szabadításban is. (20:42; 36:23-24; 37:12-13) A választott nép egész története arról szól, hogy Jahve meg akarja magát ismertetni népével (20. r.), és Izrael sorsán keresztül az egész világgal. Így fogja betölteni e kicsiny nép egész világra szóló hivatását.
[1] Az idézet pontosan: „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj, Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki.” (Jer 20:7)
[2] Lehetséges, hogy a Salamon által Anátótba száműzött Ebjátártól származott. (1Kir 2:26) KBL, Jeremiás, Jeremiás könyve c. szócikke, 726. old.
[3] Soggin, A. J. Id. mű: 301. old.
[4] Soggin, A. J. Id. mű: 302. old.
[5] Schulz, S. J. felteszi a kérdést, hogyan lehetséges, hogy Jósiás nem Jeremiáshoz fordult tanácsért? Üzen az Ószövetség, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest
[6] Soggin, A. J. Id. mű: 302. old.
[7] Schulz, S. J. Id. mű: 232-235. old.
[8] Az Istent apának nevező helyek az Ósz-ben: 5Móz 32:6,18; Jer 3:19; Mal 1:6; Ézs 45:9-11; 64:7; Mal 2:10, KBL, Atya címszó alatt, 138. old.
[9] Buber megjegyzi, hogy kezd elterjedni az a nézet, miszerint a 46-51. terjedő fejezetek többségükben eredetiek és a próféta korai korszakából származnak. Id. mű: 205. old.
[10] Astarte, Istár, a holdistennő
[11] Rad, Gerhard von, id. mű: 169. old.
[12] Rad, Gerhard von, id. mű: 178. old.
[13] Buber, Martin, id. mű: 240. old.
[14] A Jeremiás könyvének 30-31. részét így is nevezik: a Vigasztalás könyve
[15] KBL szócikk, Szív, Czanik Péter mondata
[16] Soggin, J. A. id. mű: 325. old.
[17] Lindblom, J. id. mű. 375. old.
[18] A vezető nélkül maradt, államiságát elvesztett népnek az eddiginél is nagyobb szüksége volt a vénekre, s ennek a funkciónak nyilván erőteljesen megnőtt a jelentősége a fogság idején.
[19] Soggin, J. A. Id. mű: 320. old.
[20] Lindblom, J. id. mű: 260-261. old.
[21] Lindblom, J. id. mű. 263. old.
[22] Jahve és a próféta között gyakran angyal közvetít, s különösen a korai prófétáknál találunk erre példákat. Az 1Kir 13:18-ban egy névtelen bételi prófétát így szólít meg egy angyal: Próféta vagyok én is, ahogyan te, azután az angyal közvetíti Jahve igéjét. A sivatagban Illést angyal kelti fel és szólítja fel a táplálkozásra. Itt az angyal talán álomban jelent meg. Más esetekben az angyal eksztatikus élmény során jelenik meg. Számtalan beszámolót találhatunk az Ószövetségben angyalok megjelenéséről. Id. mű: Lindblom, J. 56. old.
A fogság utáni időben felerősödött az angyalhit.
[23] Jeremiás is beszélt az ige gyönyörűségéről, arról, hogy élvezte az igét (15:16), s a zsoltárírók is több alkalommal szólnak erről: (19. és 119. Zsoltár stb.) Isten igéjét szólni a legnagyobb megtiszteltetés az emberfia számára, még ha az ítéletet is kell tolmácsolnia.
[24] A legjellemzőbbek: Jeruzsálem ostromának ábrázolása, a tisztátalan kenyér, a hajvágás és elégetés, a fogolybatyú, a két út Babilóni királya előtt, a rozsdás fazék, stb.
[25] A legjellemzőbbek: a fazekasnál, az eltört cserépedény (18. r.), Jeremiás igát vesz a nyakába (27 .r.); földet vásárol (32. r). stb.
[26] Martens, Elmer. A. id. mű 307. old.
Ézsaiás, az „első izraeli teológus”
Uzzija, Jótám, Áház és Ezékiás voltak Júda királyai - erről tudósít a könyv felzete - amikor a Seregek Ura, Izráel Szentje Ézsaiáshoz, Ámóc fiához intézte szavait, s megajándékozta igazságát és akaratát leleplező látomások és igék sorával. Azonban - ahogy ezt már J. C. Eichhorn is észrevette a 18. század végén[1] - a 66 könyvből álló mű, különböző korszakok eseményeit taglalja, melyek időben több emberöltőnyire esnek egymástól. Utóbb a bibliakritika képviselőinek többsége elfogadta azt a felosztást, mely megkülönböztet egy 8. századi Ézsaiást (1-39. r.), egy a 6. század közepén élő ún. Deutero-Ézsaiást, aki a babiloni fogság utolsó éveiben működhetett (40-55. r.) és Trito-Ézsaiást, a 6. század utolsó éveinek prófétáját (56-66. r.). Hogy miért viseli a három korszak prófétai irodalma ugyanazt a nevet, arra a magyarázat egyáltalán nem egyszerű, bár egy ideig a kutatók egységesek voltak abban, hogy a nagy tekintélyű Ézsaiás előtt - akinek prófétaiskolája feltehetően évszázadokig fennmaradt (8:16) -, így hódoltak az utódok, a tanítványok nemzedékei.[2]
Ámóc fia, Ézsaiás fellépése az Ámósz működését követő időre esik, s kortársa volt Hóseásnak és Mikeásnak is. Tanúja volt a szír-efraimi háborúnak (Kr. e. 733 körül), megérte Izrael leigázását (Kr. e. 722-ben), Júda fenyegetettségét és Jeruzsálem ostromát (Kr. e. 701.[3]), tehát Asszíria, az új világhatalom, hódító politikájának nemzete életét is fenyegető nyomasztó közelségében élt.[4]
Az isteni beszédnek Ézsaiás prófétában ismét grandiózus tolmácsa akad - Gerhard von Rad Az Ószövetség teológiája c. már többször idézett művében az Ézsaiásról és Mikeásról szóló fejezet elején méltatja Ézsaiás nagyszerű irodalmi adottságait, a legkülönfélébb irodalmi formák ihletett és bölcs tolmácsolóját, aki mesterien kezeli saját adottságai mellett a prófétai hagyományt, illetve a bölcsességirodalom eszköztárát is.[5] A veszélyek közeledtére, melyek a választott népet teljes felmorzsolódással fenyegetik, méginkább felerősödik Jahve hangja, még nagyobb ívű az üzenet, még erőteljesebb, és még világosabban artikulált: „…ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Jahve eddig is mindent megtett, hogy megértesse, megismertesse magát a tőle elpártolt néppel, de az isteni zeneműben - melynek tolmácsolása a prófétáknak adatott meg - Ézsaiás nevével fémjelzett tétel a fortisszimó.[6]
A kiválasztott üzenetközvetítő elhívási történetét a 6. részben olvashatjuk. A megrendült próféta magát Jahvét látja, akinek palástja betölti a templomot, s magasra emelt trónon ül. A sekina őrállói, a szeráfok[7] - ahelyett, hogy az isteni dicsőséget védenék, magukat óvják attól - eltakarják arcukat és szemérmüket, s eközben repülnek. A kép egyszerre mozdulatlan: a trónoló Isten a rendíthetetlen hatalom és méltóság nyugalmát hordozza, ugyanakkor dinamikus. A szeráfok repülése, és a templomot betöltő palást szegélye megnyitja, végteleníti a teret, pedig a templomban vagyunk, Jahve nevének lakhelyén, ahol a kegyelmes Isten engedélyével, imádói elé járulhatnak. Ebben a templomban zajlik az a kiüresedett kultusz (1:10-15; 29:13), mely ellen Ézsaiás is felemeli szavát, hiszen, ami a kultusz tisztasága ellen van, az Jahve ellen van, mert meghiusítja a találkozást a Szent és népe között (1:12), eltorzítja az istenismeretet, végül a pusztulásba visz. (1:20) A templomban a próféta az élő Istent szemtől-szembe látta, megtapasztalta hatalmának, szentségének és tisztaságának ember számára alig felfogható és elviselhető jeleit. Az életfordító esemény, a prófétát a „Szentség prófétájává” avatja,[8] s ezután a Sion rendíthetetlenségének tanát is hirdeti. (24:23; 25: 25:10; 28:16; 31:4-5) Ézsaiás számára a teofánia azt is jelenti, hogy Izrael és Júda minden bűne ellenére a templom még mindig Jahve imádásának legitim helye és örökké az is marad.[9]
A találkozás helye Izrael Szentjével, ahol nem is először mutatta meg Jahve dicsőségét, a szent hely hogyan is szűnhetne meg? A sekina jelzi, hogy Jahve népe között lakik, nem hagyta el! Hiszen a Sion Jahve tulajdona és lakóhelye, innen terjed majd el a sálóm, innen árad majd ki az egész földre az Úr ismerete, világossága! (11:9; 2:1-5; 33:20-24)Ézsaiás érzékeli az eresztékek remegését és látja a füstöt, amely jótékonyan elrejti őt, a tisztátalant, a Szent elől. A szentség embert megsemmisítő légkörében hallania is kell, amint a szeráfok Jahvét dicsőítik: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (6:3)
Mit tud erről a szentségről Uzziás halála évében, Kr. e. 740 táján és azután, a választott nép? Mit tud magáról az Úrról, Izrael Szentjéről? Ismeri úgy legalább, ahogyan az ökör ismeri gazdáját, vagy a szamár urának jászlát? Tanult-e a megérdemelt verésből vagy hiába volt a fenyítés? Mit teljesítettek be a felkentek Jahve akaratából, védik-e az árvát, és az özvegyek igazát? Kivel találkozik a qahal a nagy ünnepeken, kinek viszi véres- és égőáldozatait? Kit hív segítségül, ki felé nyújtja ki kérő kezét, kit áld, s vajon kihez vonul a cserfák árnyékába? (1. r.)
Ézsaiás egész lénye együtt remeg a templommal - , ahová bekényszerítették az addig Izraellel vándorló Istent, a történelem, és minden nemzet Istenét.” (24:1-től és jövendölések a nemzetek ellen: 13-23. r.) Ézsaiás tudja, hogy Jahve túlnő ezen és minden kézzel csinált templomon, dicsősége az egész földet tölti be, ahogyan azt a szeráfok is világgá kiáltják. A próféta a mennyei tisztaságban felismeri maga és népe szennyét, az emberi tisztátalanságot, mely kiérdemelte a halált. A kegyelmes Isten szavára egy szeráf megtisztítja a száját a mennyei oltárról származó parázzsal, s e tűztől újjászületik, maga is szentté lesz, azaz Jahve számára elkülönítetté, alkalmassá a szolgálatra.
Talán 60-70 évvel Ézsaiás látomása előtt Mikájehu, Jimla fia is mennyei tanácsot látott, ahol az Úr előtt állók közül egy lélek Aháb megtévesztésére vállalkozott. (1Kir 22:1-23.) Most talán ismét a mennyei tanácsba pillanthatunk bele, ahová Ézsaiás felemeltetett, s hallhatjuk Jahve kérdését: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Az újjászületett, megtisztult, bűntelen Ézsaiás már vállalkozhat a mindennél megtisztelőbb feladatra, hogy az Úr követe legyen, tétovázás nélkül mondja: „Itt vagyok, engem küldj.” (6:8) Ennek a teofániának a tüze és ereje járja és formálja át Ézsaiás egész életét, s emeli sorsát a mindennapi életek fölé. Küldetése, ahogyan elhívása is, rendkívüli: Süket füleknek kell tolmácsolnia az üzenetet, vak szemeknek beszélni szemmel látható történésekről. A parancs végén a legdrámaibb utasítás áll, amit Isten embere kaphat: „hogy meg ne térjenek, meg ne gyógyuljanak.”[10] (6:10; 29:9-11)
Ahogyan Ámósz is dörgedelmeket intéz a nép tönkretevői, kizsákmányolói ellen, úgy Ézsaiás sem hagyja szó nélkül a gaztetteket. Azonban látnunk kell egy különbséget, anélkül, hogy vitatnánk Ámósz önzetlenségét és őszinteségét. Tudnunk kell, hogy ő onnan jött, ahol ezt naponta meg lehetett tapasztalni. Ha tehetős gazda volt is - amit nem zárhatunk ki - a szeme előtt zajlottak a szegényeket ért sérelmek. Ézsaiás előkelő, udvari ember, de akár a fáraó családjának gazdagságát élvező Mózest, úgy őt sem puhítja el, nem gátolja sem mondanivalójában, sem cselekvésében a társadalmi hierarchiában elfoglalt előkelő helye. Az Ámósznál megtapasztalt kritikai hevület semmivel sem csökkent, sőt: hiszen a nincstelen, kiszolgáltatott nép fájdalma Jahve igazságát sérti, s erre a válasz a Seregek Urának haragja Ézsaiás tolmácsolásában. (3:9-15; 10:1-4; 12-20 stb.)
Hogy az Istennel találkozó próféta a mindennapokban is megőrzi az elhívásakor kapott fényt és erőt, mutatják olyan történelmi pillanatok, amikor a nyugalom és a józanság távol marad minden honfitársától. (30:15-17) Júda eleinte abban látta megmaradásának esélyét, ha behódol Asszíriának - már Áház trónra kerülése is az asszírbarát politikai tábor győzelmét jelzi -, s a nagy ország kis csatlósaként meghúzódik annak árnyékában. A nagy szövetséges melletti oltalom igen sokba szokott kerülni a vazallusoknak, de politikailag érhető a döntés: inkább az adók és a hadbavonulás a közös ellenségek ellen, mint a teljes megsemmisülés. Júda és Izrael már tudta, hogy az asszírok kitelepítési politikája arra irányul, hogy a bekebelezett országot a legkisebb ellenállás esélyének meggátlásával teljesen felmorzsolja. A lakosokat távoli asszír gyarmatokra vitték, helyükre pedig idegeneket telepítettek. Egy olyan nép, melynek léte alapjaiban függ kultuszától, annak tárgyaitól és helyszíneitől, akinek hite olyan gyökeresen más, mint a környező kultúrák hitvilága, akinek országa az Ígéret földje, még kevesebb eséllyel élheti túl a szétszórattatást.
Nem az első példa a kettészakadt ország történelmében, hogy a testvérországok egymás ellen idegen hatalomhoz fordulnak: Ászá Baása ellen a szír Benhadadhoz folyamodott, s így tett Áház[11] is, amikor Péka és Recin egyesület hadserege megtámadta Júdát.[12] Ézsaiás figyelmeztette Áházt, hogy Istenre támaszkodjon: „Vigyázz és légy nyugodt, ne félj, és meg ne lágyuljon szíved e két füstölgő üszögdarab miatt… Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok.” (7:4, 9) Nem nehéz elképzelni Áház és tanácsadói zavarát és kényelmetlenségét, amikor a politikai terveket szövögető, maguk bölcsességében bízó döntéshozók szembesülnek az eszelős prófétai tanáccsal. (28:9-15) Az amit vallunk, amit gondolunk és amit teszünk közötti diszharmónia jelzi, hogy az ország már régen nem Jahve királysága, a háborúk már régen nem Jahve háborúi. Legalább is a király és tanácsadói, a politikai és hadvezetés szemében és a sötétségben hagyott nép szemében nem az. De nem így van Ézsaiás szerint. Jahve a Seregek Ura irányítja a hadi eseményeket, s a föld népeinek sorsát. (13-24-ig jövendölések a népek ellen) Haragjának botja lesújt majd Asszíriára is, aki most Isten eszköze a nemzetek megbüntetésében. (10:5-14) Ézsaiásnál az eddigieknél is erőteljesebben szólal meg az a hang, mely Izrael és Júda sorsát a népek sorsába ágyazva látja és láttatja, s amely Jahvét, az egész világ urának mutatja be, akinek nemcsak a választott néppel, de minden nemzettel terve van, s e terve célhoz ér.
Biztosan nemcsak Áház ellenérveivel kellett a prófétának szembeszállnia, a napi politika realitásait, bölcsességét a döntéshozók közül nyilván a többség - ha nem mindenki! - szembeállította a prófétai vakhittel. Hogy meddig jutottak a vitában, mennyire volt bátorságuk felfedni, hitetlenségüket, azt csak sejteni lehet. Áház, amikor Ézsaiás felkínálja igazságának bizonyítására a jel-kérést, arra hivatkozik, hogy nem akarja kísérteni az Urat. A visszautasítás következményeként hangzik el, a teljesen kiábrándult Ézsaiás szájából, az Emmanuel-jövendölés.
De a Királyok könyvének és a Krónikás műnek a szerzői által egyaránt méltatott Ezékiásról - aki a kultusz helyreállítója, aki az Úrhoz fordul a veszély idején, s Ézsaiás tanácsát kéri - is megtudjuk, hogy a lázadó király büntetésként súlyos adót fizetett Szanhéribnek, még a templomot is ki kellett fosztania, hogy adófizetői terheinek eleget tudjon tenni. A király feltehetően csak akkor fordult tanácsért Ézsaiáshoz, amikor a politikai eszköztár már kimerült, azaz végveszélyben. Azt is tudjuk, hogy a babiloni király, Meródak-Baladán követeinek is eldicsekedett kincseivel, nyilván egy asszírellenes szövetség reményében. (2Kir 20:12-21)Az igazi király - aki a dávidi hagyományok, a dávidita szövetség (2Sám 7.) méltó képviselője - iránti remények Ézsaiás koráig beteljesületlenek maradtak, s a veszély pillanatában újra meg újra hangsúlyosan meg kellett tapasztalni a felkent alkalmatlanságát: hitetlenségét. A dávidi király Izrael reménységének záloga,[13] akiben megvalósulna a fényes jövő, maga a sálóm. Mert az egynek mindig hatása van az egészre, az egyénnek a népre, mindenekfelett a választott tisztségviselőnek a választott nép életére és sorsára. Itt a pillanat, hogy megszólaljon az igazi felkent iránti várakozás és vágyakozás, az eddig megtapasztaltnál sokkal erőteljesebben és tisztábban. Itt a pillanat, hogy az isteni ígéret hangjai is erőteljesebbé és értelmezhetőbbé váljanak.
Hogy ki volt Emmanuel, arra többféle válasz is született: a prófécia a király várandós feleségére, Ezékiás születésére mutat vagy netán a próféta gyermekére, de bizonyos, hogy Ézsaiás úgy tekintette, hogy a közeli, belátható jövőben fogja betölteni az igaz király iránti várakozásokat. A próféta ugyanis elsősorban az adott szituációban, konkrétan az abban részvevőkhöz szól. Amit az elkövetkezendőről tudtul kíván adni, az mindig történelmileg adott és értelmezhető helyzetben hangzik el. Martin Buber ezt írja erről: „Nem tekintheti feladatának azt, amit az apokalipszis hirdetője a látomás és az irodalom között megtehet, ti., hogy a kor fölé emelkedve „leleplezze” az elkövetkező aiónt: latens sorsot jövendöl meg, mégpedig a jelenlegi óra alternatív dinamikájából kiindulva és egyúttal fölfelé törekedve. Az időnek abban a dimenziójában, amely az ige révén megnyílik előtte, nincsen rögzített - és mint ilyen, előre megjósolható - jövő: beszédével mindig az időnek azon a pontján áll, ahol a sors eldől, s ebben a döntésben részt vesznek a maguk döntésével az előtte álló emberek is. Azáltal, hogy kimondja az igét, az embereket az út és az utak közötti választás elé állítja.”[14]
Éppen ez a dinamika adja, hogy gyakran az ítéletes és üdvígéretek egymás mellé kerülnek - és a próféta, illetve a szerkesztő[15] egyáltalán nincs eközben zavarban, mintha elfelejtette volna mit mondott éppen azelőtt -, s közöttük ott áll az isteni szuverenitásból és a megszólítottak döntéséből adódó feszültség. A próféciára jellemző a „ha” kezdetű mondanivaló, mert az alkotásának esendőségét, bűneit viselő Istenre is jellemző a kegyelem „de ha”-val kezdődő ismételt meghirdetése.Milyen királyt vár Ézsaiás? Miért mondhatjuk, hogy a prófétaság történelmében a messiási uralkodóról szóló igehirdetés hangja új? Az újdonság mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy noha Isai törzsökéről származik majd a felkent - Dávid apja révén az ág teljesen nem vettetik el -, mégis megszakad az a folyamatosság, amit a Dávidtól származók Istentől elvett ígéretként élnek meg. Az Isten szerinti királynak Csodálatos Tanácsos, Erős Isten Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme lesz a neve!
Ez minden addigi és földi királlyal szembeni jogos várakozáson túlmutat. A legkitűnőbb elődök - vagy kortársak - rendelkeznek-e efféle tulajdonságokkal? A legnagyszerűbb ősatya, Mózes - akire Jahve Izrael üdvtörténetének addigi legragyogóbb tettét, a szabadítást bízta, aki Isten tanítását tolmácsolta, aki a szövetség megkötésénél is elévülhetetlen érdemeket szerzett - kiérdemelhetné-e ezeket a minősítő jelzőket? A koronázási okiratok magasztaló elnevezéseit olvashatjuk itt[16], de a keresztyének az igehelyet - s az Immanuel-jövendölést is[17] - Jézus Krisztusra mutató próféciának tartják.A móreseti Mikeás, a kortárs, akinek Ézsaiás árnyékában kellett Jahve ügyét szolgálnia, (Mik 3:8) az efrátai Betlehemet[18] jelzi meg az igazi szülőhelyeként. (Mik 5:1-4) Ahogyan a parasztfiút, Dávidot, Isai nyolcadik gyermekét megszólította Sámuel, Isten embere, előhívva az ismeretlenségből, hogy népének választott vezetője, királya legyen, úgy szólal meg az újrakezdés reménye és bizonyossága Mikeásnál. Az igazi vezető, a messiás, mint jó pásztor legelteti a népet „az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével”. (5:3)Vajon a konkrét helyzetet magyarázó, Isten akaratát abban az időben kinyilvánító, s azzal hallgatóit válaszút elé állító próféta, aki mindenekelőtt korának embere és hangja, tudatában van-e igehirdetésének egész mélységével? Csak nekünk, az adott szituációtól térben és időben, kultúrában oly távol lévőknek, esik nehezünkre az ige értelmezése, vagy a tolmács számára is maradtak rejtett részletek? Mennyire birtokosa a közvetítő a teljes üzenetnek? Sikerül-e elhatolnia a kijelentő Isten akaratának teljességéig? Utóbbi kérdésre, abból az igazságból kiindulva, hogy Isten mindig több annál, mint amit megismerhetünk belőle, azt válaszolhatnánk: nem. Isten akaratának a kijelentés pillanatában mindig vannak rejtett aspektusai, a tükör által látók homályos érzékelése a végső pillanatig, a színről-színre látásig érvényben marad. Mégis Isten önmagát megismertető akarata egyre inkább kiteljesedik, s e folyamat fontos eszköze, az akaratot tolmácsoló prófétai szó.
Ézsaiás az „első izraeli teológus”[19] az istenképet rendkívül lényeges elemekkel egészítette ki: Isten szentségéről, Izrael Szentjének igazságosságáról, gőg iránti gyűlöletéről, a hit megtartó erejéről, Isten maradékot megtartó kegyelméről, a Felkenttel kapcsolatos szándékáról, s arról, hogy Jahve a történelem ura, s szándéka van a világ minden nemzetével. Az ézsaiási mű egyik fontos jellegzetességéről, a Sion teológiának nevezett kijelentés-sorozatról Soggin idézett művében olvashatjuk, hogy komoly kételyek merültek fel ezek eredetiségével kapcsolatban.[20]
Mikeás, a méltó másodszólam, itt eltér az ézsaiási hangtól, meghirdeti Sion pusztulását. Jákób bűne miatt az Úr leszáll, elhagyja szent helyét (Mik. 1.), megbünteti a bálványozó népet, azokat, akik vérontással építik a Siont. Nincs ok önhitt biztonságérzetre: „Ezért miattatok felszántják a Siont, mint a mezőt, Jeruzsálem romhalmaz lesz, a templomhegy pedig erős magaslat.” (3:9-12) De Mikeás is tud a senkihez és semmihez nem hasonlítható Isten végtelen szeretetéről, akinek abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Tud Jahve hűségéről, s a szövetségről, melyet az Úr az ősöknek adott. (7:18-20) Tud egy megváltozott, megtért maradékról is, aki olyan lesz „a többi nép között, mint az Úrtól jövő harmat, mint fűre hulló zápor, mert nem emberben reménykedik, nem emberben bízik. (5:6) Mikeás látja és hirdeti az utolsó nap üdveseményeit is, melyben a Sionról jön a tanítás, az ítélet eléri a népeket, s azután a sálóm korszak köszönt be: maga Jahve Cöbaot jelenti ezt ki. (4:1-3)[21] Ebben a látomásban a népek még a saját istenüket imádják, de Izrael hű marad. Mikeás tiszta, erős hang, méltó prófétatárs. Egyszerű és egyenes, akit a nép tanulatlan, kevésbé pallérozott tagjai, az egyszerűbb szerkezetű elmék is világosan megérthettek. A vidék szolgája, ahogyan Ámósz[22], és üzenete elsősorban hozzájuk szólt, hogy ők is értsék és jól értsék, miért árad rájuk Jahve haragja és büntetése. De nemcsak ők hallják és értik, hanem az ország nagyjai is.[23] Ezékiásra Mikeás próféciája tehát hatott, s a Királyok és a Krónikák könyvéből egyaránt értesülünk arról, hogy Ezékiás, hogyan hajtotta végre a kultuszreformot. Mikeás a vezetők és hamis próféták bűnét is kendőzetlenül és bátran a szemükbe vágja, ahogyan azt Ámósz tette, nem a kisember alázatával, hanem a Jahvétól kapott méltósággal felkenten. (2:1-5; 3:1-8)Az egyik nagy utód, Jeremiás is megemlékezik a templom pusztulásáról szóló próféciájáról, a betlehemi ígéretre pedig visszaemlékeznek mindazok, akik felismerik az ígéret beteljesülését, a Jó Pásztor, Jézus Krisztus megérkeztét.
[1] Soggin, J. A. id. mű: 272. old.
[2] Soggin, J. A. említi R. Rendtorff és W. Brueggemann álláspontját, akik egy sor utalásra és kölcsönös megfelelésre figyeltek fel a könyv részei között. Uott.
Az Ézsaiás könyvének keletkezésére vonatkozó kritikai elméleteket tárgyalja Archer, Gleanson, L. Az ószövetségi bevezetés vizsgálata című művében, s számos különböző elismert teológus által is elfogadott érvet sorol fel annak bizonyítására, hogy a mű egyetlen szerző alkotása, mégpedig a felzetben megjelölt személyé, Ámóc fia, Ézsaiásé. Id. mű: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2000. 318-422. old.
[3] Többen feltételezik, hogy eddig tart Ézsaiás prófétai működése, legalábbis ez az utolsó esemény, melyről könyvében ír.
[4] A könyv datálásában komoly ellenvélemények is vannak, pl. Barth a mű jelentős részét Jósiás korára teszi, s számos eltérő állásponttal találkozhatunk a könyv felosztását illetően is. (B. Duhm, O. Procksch, S. Mowinckel, G. Fohrer álláspontjai.) Soggin J. A. Id. mű: 275. old.
[5] Rad, Gerhard von id. mű: 133. old.
[6] A feltehetően többszerzőjű mű egészére vonatkozik megjegyzésem, melyet a továbbiakban Deutero- és Trito-Ézsaiás elemzésénél is igyekszem bizonyítani.
[7] Czanik Péter írja, hogy a szeráfok magatartásának leírása Ézsaiásnál egyfajta polémia a néphitben elharapózó angyaltisztelettel. Id. mű 114. old.
[8] Biblia - magyarázó jegyzetetekkel, id. mű: 773. old.
[9] Ezt jelentette a salamoni templom szentelésekor a templomot betöltő az Úr dicsőségét jelző felhő is. (2Krón 5:13-14)
[10] Gerhard von Rad a megkeményedés igéjét üdvtörténeti szempontból értelmezi. Nem fogadja el azokat a pszichológiai vagy kegyességtörténeti magyarázatokat, melyek olyan büntetésnek tekintik, mely a nép folyamatos engedetlenségének következménye. Ehelyett, úgy véli, az esemény egy üdvtörténeti szakasz elején áll, s „egy eljövendő napra” mutat.
[11] A Krónikák szerzője borzalmas képet fest a hitét Asszíria kegyeiért elhagyó királyról, aki nemcsak felállította az idegen istenek oltárát, hanem még fiait is feláldozta, s bezáratta az Úr templomát. Még teteme sem kerülhetett Júda királyainak temetkezési helyére. 2Krón 28.
[12] Szír-efraimi háború - Asszíria ellenes szövetség
[14] Buber, Martin, id. mű: 10. old.
[15] Aki maga is ihletett, a Szentlélek által vezetett, alkotó közreműködője a szent könyvnek.
[16] Biblia, magyarázó jegyzetekkel, id. mű 785. old.
[17] Gerhard von Rad írja, hogy „Míg a 19. századi hagyományos egyházi értelmezés az Ézs 7, 10-17 Immánuel-jövendölését „a” Messiás-jövendölésként tartotta számon, addig az újabb kutatásban e szakasz értelmezése olyannyira összetetté vált, hogy még a szavak és egyes kijelentések jelentését firtató kérdésekben sem létezik akár csak megközelítő egyetértés sem.” Id. mű: 152. old.
[18] Isai lakhelye, innen hívja el Dávidot Sámuel
[19] Soggin, J. A. id. mű: 282. old.
[20] Uott. 283. old.
[21] Ezt a részletet Ézsaiás 2:2-4-ben is olvashatjuk, csaknem változatlanul.
[22] Soggin felveti, hogy a társadalmi-szociális problémák hangsúlya miatt elképzelhető, hogy Mikeás „azoknak a törzsi földeken élő, eredetileg szabad zsidó parasztoknak az osztályához tartozott, akik később nyomorba süllyedtek…” Id. mű: 287. old.
[23] Martin Buber felhívja a figyelmet arra, hogy „Mika beszédének a hallgatóságra, különösen Hizkijjáhu királyra gyakorolt hatását (Jer 26:19) történelmi ténynek tekinthetjük.” Id. mű: 196. old.
Ámosz és Hóseás
„
Ha az én Uram, az Úr szól, ki ne prófétálna?”[1]
Üzenetek Efraimnak: Ámósz és Hóseás
Csaknem száz év telt el Illés és Elizeus után, amikor Izrael hittörténetének olyan korszaka vette kezdetét, melyben az eddiginél is nagyobb szerep jutott a prófétai szónak. A Kr. e. 8. század tragikus eseményeket hozott, melyek közül a legnagyobb veszteségekkel járó: 722 körül Asszíria lerohanta Izraelt, és deportálta a lakosokat. Ámósz idejében még csak a fenyegető események előjele érezhető, de csak jó füllel hallható a távoli moraj, mely az ítéletidő közeledtét jelzi. A már említett konfliktussorozatnak az arámokkal (Hazáel, Benhadad támadásai Izrael, sőt Júda ellen) az asszírok erősödése vetett véget[2], sőt Damaszkusz olyannyira meggyengült, hogy Jóás, izraeli király képes volt legyőzni az arámokat, s visszaszerezni elvesztett területeit. (2Kir 13-19) II. Jeroboám sikeres hadműveletei Ló-debar és Karnaim elfoglalásával (Ám 6:14) koronázták be a sikersorozatot, és Izrael Salamon óta a legmesszebbre terjesztette ki északi hátárát. (2Kir14:25-28)II. Jeroboám, a Jéhu-dinasztia[3] 4. uralkodójának uralmát a történészek mint Izrael fogság előtti utolsó virágkorát tartják számon[4].
Okos gazdaságpolitikai intézkedésekkel - és az időszakos külpolitikai nyugalommal - beköszöntött az anyagi jólét korszaka. Élvezői nyilván azok a rétegek voltak elsősorban, akik képesek voltak gazdasági erejüket addig is megőrizni és képességeik birtokában a konjunktúrát kihasználni. A valóság, amit a pompás díszlet takart: demoralizáció, szellemi és vallási elértéktelenedés, kiüresedés (Ám 5:21-27) és szociális igazságtalanságok felhalmozódása. (Ám 5:7).Mindezek mögött az „egyetlen” ismeretének elhomályosulása áll, a népet kiválasztó szabadító Jahve összemosása Baál-Peórral, Kemóssal, sőt a szerető Isten helyére a bét-aveni borjú áll! (Hós 10:5)
Ámószt ebben a történelmi korban hívja el Jahve, hogy általa igéjét hallassa. Az, hogy a tekoai Ámósz gazdag nyájtulajdonos avagy szegény pásztor és fügebemetsző volt-e, teljes biztonsággal nem dönthető el[5], azonban nem fér kétség ahhoz, hogy Jahve elhívására ő is elhagyta foglalkozását, sőt otthonát, Júdát is, hogy az Úr parancsára Izraelnek prófétáljon. Ámósz már szolgálata kezdetén komoly ellenállásba ütközik, Amacjá, Bétel papja - itt állította fel a jelenlegi uralkodó névrokona I. Jeroboám a borjú szobrát, hogy Jeruzsálem kultuszi egyeduralmát ellensúlyozza - kísérli meg elhallgattatni őt, aki hivatali kötelességét teljesítve II. Jeroboámot is tájékoztatta az ország nyugalmát feldúló idegen próféta tűrhetetlen működéséről. (Ám 7:10) A tejjel, mézzel folyó földön egy jöttment istenítéletet hirdet, a király halálát, az ország fogságba hurcolását jövendöli. (Egyébként is szükségtelen az igaz prófétai szó Izraelben (Ám2:11-12), hiszen az elődök éppen elég bajt kevertek. Talán egy-két, az udvar szájíze szerint beszélő kultuszi prófétát megtűrtek.)
Aki Isten igéjét kívánja elhallgattatni máris szembesül Jahve ítéletével, Ámósz rettenetes véget hirdet Amacjának. Az elhívásról tehát a próféta Amacjához intézett szavaiból értesülünk, de Ámósz azonnal visszautasítja azt a feltételezést, hogy próféta vagy prófétatanítvány lenne. Erről a visszautasításról több bibliakutató is írt, s néhányan feltételezik, hogy magával a demoralizálódott kultuszi vagy udvari prófétasággal, netán az eksztatikus magatartással polemizál Ámósz, mások szerint - s ezt vallja többek között Alberto Soggin is - „nem korának hasonló jelenségeivel száll szembe, egyszerűen kijelenti, hogy korábban >világi< volt, és hogy a munkájából élt - nem is rosszul -, valamint azt, hogy elhívatott a prófétai szolgálatra.”[6]
A bételi főpap nem tudakozódik afelől, hogy valóban Isten küldte-e a rebellis igehirdetőt vagy netán csak egy hőzöngő, akinek kiebrudalása a szent helyről jogosan történne, mindez Amacjá érdeklődési körén kívül esik. Ámósz lázít, összeesküvést sző, a királyi szentély és az állam nyugalmára tör. Vajon itt mondta-e el a küldetésére vonatkozó többi mondanivalóját: „Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az Úr szól, ki ne prófétálna?” (Ám 3:8) vagy egy másik alkalommal? Tény, hogy a józan, rendkívül eszes parasztember[7]élete ettől kezdve Jahvétól kapott látomásokból és feltehetően a felkavaró képek megfejtéséből, értelmezéséből áll. A mennydörgő, földet rengető, haragvó Isten adta képek telve vannak a paraszti életet és eszközeit idéző képekkel, s erőteljesek és komorak. (Ám 1:2-3; 2:13; 3:5, 12 stb.)
Ámósz idegen népeknek is jövendöl, elképesztő éleslátással és korát is megszégyenítő földrajzi ismeretekkel és történelemszemlélettel. (Hogyan láthatta volna meg mindezt a júdai parasztember, ha nem Jahve láttatja meg vele? Hogyan sejthette volna a látszólagos béke korában a közelgő asszír veszedelmet, ha nem Jahve teszi élessé értelmét?) Jahve, a történelem ura, az idegen népeken is rajta tartja szemét, nem kerüli el figyelmét sem az arámok, sem a filiszteusok, sem Edom vagy Moáb vétke: az irgalmatlanság, a testvéri népek kiirtása - a háborús bűnök elnyerik büntetésüket. Júda és Izrael sem lesz kivétel, sőt, akikkel az Úr közösségre lépett, még szigorúbb ítélet alá esnek.
Az Ámósz összeállította vádiratban első helyen mégis a nép tönkretétele szerepel, hogy „eladják pénzért az igazat, és egy pár saruért a szegényt. Azt kívánják, hogy a nincstelenek a föld porát szórják a fejükre, és elutasítják a nyomorultak ügyét” és „erőszakkal és zsarolással gyűjtenek kincset a palotába.” (Ám 2:6-8; 3:10)Ámósz szavaiból a természetközeli ember tisztasága és egyszerűsége tűnik ki, a pásztorember karcossága, egyenessége. Még a kinyilatkoztatás csodája vagy a látomások egymásutánja is ezt a szikár egyszerűséget hordozza. Ez az egyszerűség és tisztaság és Izrael gazdagainak dőzsölése éles ellentétben áll. Nem a gazdagság áldása, amit Ámósz felró Izraelnek, hanem a tobzódás és annak ára, melyet a kiszolgáltatottak fizetnek, akiket kizsebelőik mulatságuk közben elfelejtettek.[8]
A buzgó vallásgyakorlat - az önkéntes és hálaáldozatok - kiüresedett szíveket takarnak és torz ön- és istenismeretet (4:4-5), „az elbizakodottaknak Samária hegyén” meg kell hallaniuk, hogy Bételre és Gilgálra is büntetés vár. (4:4; 5:21-23)
Ámósz is megél számos látomást, a 7:7-ben maga az Úr áll „egy meredek falon, függőónnal kezében”. A nép megméretik, a fal elhajol a merőlegestől, hamarosan ledől, mert elhangzik a Mindenható ítélete: „többé nem bocsátok meg neki”. (7:8)
Óhatatlanul felrémlik az Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel elhívási történeteivel való hasonlóság. A párbeszéd középpontjában a szövetségszerző hűtlen szövetségesével szembeni mélységes elégedetlensége áll, s az elhívás célja, hogy ezt valakin keresztül kifejezze, a megkeményedett szívű, süketté vált Izrael értésére adja. A végtelen kegyelmű Jahvét a nép hűtlensége ítéletes beavatkozásra sarkallja. A próféta a közbenjárás szép szolgálatát is végzi, ahogyan legtöbb prófétatársa, s a legnagyobb előd Mózes is, és a legkülönb közbenjáró Jézus Krisztus tette és teszi. A sáskaraj támadása és a tűzítélet könyörgésére elhárul Izrael feje felől. (7:16) Végül az ítélet mégsem marad el, akik az Úr napját várják, győzelem és áldáseső helyett, a bűneiket megtorló, pusztító Jahvéval találkoznak. Az idő megérik, mint a füge, s elkövetkezik a romlás ideje: a jelekre nem figyelő, Isten emberének szavára meg nem hajlókra kiárad az Úr haragja. Hóseás - Ámósz fiatalabb kortársa[9], méltó utód és prófétatárs, aki az Ámósz és elődei által elkezdett mondanivalót hűségesen folytatja - szavai jajkiáltás, az atyai szeretetet elhagyó Izraelért, az összeomlás és felmorzsolódás előtti utolsó pillanatban.
Amikor az Úr szólni kezdett Hóseáshoz[10] már egyre nyilvánvalóbb, hogy a rövid fénykor utolsó napjait élik Izraelben. A II. Jeroboám halála utáni időszak az anarchia - puccsokk és palotaforradalmak - időszaka. Zekarja, Jeroboám fia mindössze hat hónapig uralkodott, „s azt tette, amit rossznak lát az Úr”, Sallum összeesküvést szőtt ellene, s megölte, de egy hónap múlva őt gyilkolta meg Menahem, s közben vérfürdőt rendezett a környéken saját nemzetét pusztítva, és ő ült a trónra[11]. (2Kir 8-16) Menahem nem folytatta különbül, mint elődje, sőt Asszíria királyához, Púlhoz (III. Tiglat-pileszer) fordult hatalmának megszilárdítása érdekében. A segítség ára, az ezer talentum ezüst, a nép súlyos adóterhe. (2Kir 15:17-22)
Nem tudjuk hogyan történt az elhívás, a bevezetőben azt olvassuk „amikor az Úr szólni kezdett Hóseáshoz”, s mindjárt - anélkül, hogy a körülményekről bármit is megtudnánk - meglepő paranccsal folytatódik a történet: „Menj, végy feleségül egy parázna nőt, és legyenek gyermekeid a paráznától, mert rútul paráználkodik ez az ország, hátat fordít az Úrnak.” Az elbeszélő így folytatja: „Ő elment, és elvette Gómert, Diblaim leányát; az teherbe esett, és fiút szült neki.” (Hós 1:2-3)
Néhány tudós szerint Hóseás azon próféták közé tartozik, akinek életéről és koráról meglehetősen sokat tudunk, de ez az állítás máris ellenvéleménybe ütközik, többen feltételezik ugyanis, hogy Hóseás házassága csupán metafora, melynek segítségével Izrael és Jahve megromlott kapcsolatát kívánja érzékeltetni. A házasságról szóló történet - vagy a paráznaság ecsetelése és felrovása - mindenesetre szervesen illeszkedik a próféta nevéhez kapcsolt életműbe, s az üzenetsor nagylélegzetű tételei között újra meg újra felhangzik, mintegy vezérszólamként. (2:6kk; 3:1-2; 3:11-18; 5:2-7; 6:10; 7:4; 9:1, 10; 10:2; 14:5)Ha Hóseás valóban ezt a parancsot kapta Jahvétól, s a paráznával kötött házasság képe nem csupán költői eszköz, az elődök magatartásából, a prófétai magatartási hagyományból arra kell következtetnünk, hogy Hóseás megtette, amit az Úr kért. Isten emberei ugyanis engedelmesek, akik ha különleges helyzetüknél fogva vitába is mernek szállni elhívójukkal, végül mindig tökéletesen és maradéktalanul végrehajtják parancsát. (Később - Ézsaiásnál, Jeremiásnál és Ezékielnél - láthatjuk, milyen abszurd helyzetekbe kerülnek az engedelmes próféták, akik jelképes cselekedetekkel kívánják érthetővé tenni Isten szavát.) A prófétaság legitimációjához talán hozzá is tartozik egy különleges bevezető- beavató parancs, mint az első próba, a vízválasztó: az otthon, a foglalkozás vagy a család elhagyása. Hóseásnál nem olvashatunk efféléről, ő másképp adja életét egészen Jahve szolgálatába: hogy teljes hűségét, alkalmasságát bizonyítsa, feleségül vesz egy parázna nőt, s szenvedi annak minden következményét. Ezzel megkezdődhet a házassági tragédia ábrázolása, melyben Jahve, a féltőn szerető Isten (2Móz 20:5k) elbeszéli megcsalattatása és megalázottsága fájdalmát, és szerelmet vall hűtlen népének. Martin Buber arra hívja fel a figyelmet, hogy Hóseásnál a szeretet nem az a fogalom, mely kölcsönösséget fejezhetne ki. Jahve itt nem mondja ki, hogy viszontszeretet vár Izraeltől - ez csupán egyszer hangzik el, „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot…” (6:6k) - pedig az istenszeretet parancsa többször is elhangzik a Deuteronomiumban vagy Józsué beszédeiben, s utalással a Tíz igében is olvashatjuk[13]. Hóseást a különös szerelmi történet, a súlyos vallomás - mert nem könnyed szerelmi történetről van szó, hanem egy halálos szerelmi drámáról, amelyben az emésztő tüzű szeretetre, hidegség és hűtlenség a válasz - elbeszélésére, választékos stílusa, költői igényű nyelvezete és rendkívüli érzékenysége is alkalmassá teszi. Ha megvizsgáljuk a próféta által leírt viszony állapotát Isten és népe között, elmondhatjuk, hogy megérett az idő a szakításra. Ámósz nemrég érett fügét látott, mely a gyors romlás és pusztulás elkövetkező képét vetítette hallgatói elé, s most a végsőkig élezett kapcsolat utolsó pillanataiban vagyunk, következhetnek az érvek, annak a felsorolása, miért ér véget a szövetségesi viszony a választott néppel. Hóseás nemcsak a házasságát állítja a magasztos ügy szolgálatába, hanem gyermekeinek is szimbolikus értelmű neveket ad, akárcsak Ézsaiás a fiainak. Az igazságos Isten ítélete előtt, mint a bűnvádi eljárásban elengedhetetlen, a vádbeszédet mondja. A paráznaság vádját Izrael kiérdemelte: elfelejtette, hogy mindenét Jahvétól kapta (2:10), s ajándékait Baálra[14] tékozolta. Nem ismerik Istent az országban, s ez viszi őket teljes erkölcsi romlásba. (4:1-2) A pap és a próféta sem kivétel, akiknek a legjobban kellene az Urat ismerni, s a népet ismeretre tanítani, most maguk is az ostoba, megfogyatkozott ismerettel tévelygő nép útján járnak. Izrael vezetői a per fővádlottai: gaztetteik hálójában már nincs erejük a megtérésre, jutalmuk az elbukás. (5., 7. r.) Hóseás kimondja az Úr ítéletét: „Nem lakhatnak az Úr országában, Efraim visszatér Egyiptomba, vagy Asszíriába kerül, és ott tisztátalant eszik.” (9:3)Noha a jaj-mondásra Hóseásnál formailag nem találunk példát, mégis jajok sora a vádirat minden tétele, szívszaggató fájdalommal hangzanak fel, mint nem csituló zokogás. Ha van közöttük szünet, az arra szolgál, hogy elhangozhassék a féltőn szerető Jahve üdvígérete - azok az ígéretek, melyekben az önmagával is vívódó Jahve, Izraelnek megtérést ígér. A megbocsátás és visszatérés üdvígéretét fogalmazza meg, hogy utána még hangosabb jaj következzen. A pusztába vezetett menyasszony majd rádöbben elhagyatottságára és kiszolgáltatottságára, s mint akkor régen, a kezdeteknél, a szabadulás csodájában újra vezetőjére bízza magát. Mindent előröl lehet kezdeni - s az igazságos és kegyelmes Bíró meglágyulva mondja a régi szerelemre emlékezve: „Azon a napon majd férjednek fogsz hívni.” (2:18)
Az Éden sálóm-ja is felrémlik - ahol igazság, törvény, szeretet és irgalom lakott -, most új ígéretté lesz, s a jegyajándékba kapott hit vezet az igaz Isten megismerésére. Tudjuk, hogy a megismerni a legintimebb közösség férj és feleség egyesülésének is kifejezése, ennél közelebb nem kerülhet egymáshoz két lény, ez jelenti a kapcsolat teljességet. (2:16-25)Jahve tehát - mert végtelen szeretetű - még mindig tartogat irgalmat népe számára: a vezető és kultusz nélkül élők - sem hamis, sem valódi nem jut nekik - megtérnek Istenükhöz. A tévelygés évei a nevelés évei, melyet a megtérés kell, hogy kövessen. Akiknek semmijük sincsen, újra keresik Istenüket, Urukra ismernek és igaz királyukra, Dávidra. Mindez csak az utolsó napokban foga megtörténni: „Újra Isten oltalmában fognak élni”. (3:5)
[1] Az idézet pontosan: „Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az Úr szól, ki ne prófétálna?” Ámósz 3:8
[2] III. Adad-nirári (810-782) alatt tört meg végleg az arámok ereje, s noha feliratai nemcsak Damaszkuszról szólnak, adófizetőként Omri országát is megjelölik, ekkor Izraelt még nem fenyegette közvetlen beszély. Id. mű: Jubileumi Kommentár, 41. old.
[3] Jéhu leszámolása elsősorban a baál-kultusz papjai és hívei ellen irányult, de meghagyta a bételi és dáni szentélyt.
[4] Júdában Uzziás alatt hasonlókat lehet tapasztalni. 2Kir 14:22 A testvérországok között is béke honol.
[5] A problémáról lásd KBL I. id. mű Ámós, Ámós könyve című szócikkét 79. old.
[6] Soggin, A. Id. mű: 259. old.
[7] Ha valóban ő volt az első írópróféta a szó szoros értelmében, s ha nem is a teljes könyv, de mondanivalójának egy része saját lejegyzése alapján maradt meg, így pl. az öt látás, akkor nyilván írástudóval állunk szemben.
[8] Gerhard von Rad szerint: „A jólét ellen irányuló szemrehányással kapcsolatosan nem szabad elfelejtenünk, hogy a Jahve hittől alapjában véve minden aszkézis vagy az anyagi javakkal szembeni bármiféle gyanakvás meglehetősen távol áll. …Súlyos előzményei lehettek annak, hogy az anyagi javak élvezet elleni vád elhangzott.” Id. mű: 125. old.
[9] A felzetben Uzzija, Jótám, Áház és Ezékiás júdai, és Jeroboám izraeli királyok nevét olvashatjuk (Hós 1:1), ami azt jelenti, hogy Hóseás a Kr. e. 8. század közepe táján kezdhette el működését.
[10] A fellépéssel kapcsolatos időproblémáról lásd Soggin, Id. mű: 264. old.
[11] „…a Kr. e. 752 és 732 között élt öt izraeli király közül négy gyilkosság áldozata lett, egyik király a másiknak a holttestén át lépett a trónra. (Egy ilyen gyilkos éjszaka jelképes leírása olvasható a 7,3-7-ben”- írja a KBL Hóseás könyve c. szócikkében. Id. mű: 621. old.
[12] A próféta házasságáról folytatott eszmecserét lásd Soggin, J. Alberto id. mű: 266. old. és Rad, Gerhard von, id. mű: 126. old.
[13] Buber, Martin, id. mű: 145. old.
[14] Martin Buber szerint ez a vád azt tartalmazza, hogy Izrael „úgy akarta elintézni JHWH szolgálatát, mintha az a Baál szolgálata volna. Ez a szinkretizmus elsősorban azt jelenti, hogy JHWH-t, az előttük járó, vezető Istent, a vándorlás és harcok Istenét, a viharos ruah Istenét ettől fogva Baálként, egy kultikus helyhez kötve képzelték el. Buber, M. Id. mű: 150. old.
Emeld fel két kezed,
Emeld fel két kezed,
s a menny leszáll, megérintheted
Nyisd ki lelkednek kapuját,
s engedd be Őt, ki oly régen vár!
Mennyei küldött nyújtja kezét,
ragadd meg hát, bízd rá magad
Mondd: ó Uram, foglald el szívem trónusát.
Refr.: Ha a mélyből is kiáltok Hozzád
hallasz engem jól tudom
hallod szavam, s jól ismered
minden rejtett gondolatom
hozzád kiáltok, s te nem hagysz el,
sem fájdalmamban, sem örömömben
meghátrál a sötét, s kiárad a Lélek
Mert Te vagy az Út, az Igazság, Te vagy az Élet.
Emeld fel két kezed,
s a menny leszáll megérintheted
Ne félj, hogy valaki megsebez
takard ki reszkető szívedet
a legjobb orvos bekötöz majd
meggyógyítja sajgó sebeidet
Mondd: Megváltóm, tisztítsd meg egész életem.
Emeld fel két kezed,
s a menny leszáll, megérintheted
ez az ország, mely befogad téged
mennyei polgár lehetsz itt végleg
Mert aki kér, mindenki kap
s a zörgető előtt az út szabad
Mondd: Szabadítóm, életadó minden szavad.
Üzenet
neked, neki és magamnak:
Megtérésemig mindent megtettem, hogy elkerüljem a fájdalmat, de amikor a szenvedő Krisztust megláttam, rájöttem, hogy sebezhető kell, hogy maradjak, különben nem részesülhetek a tanítványlét kegyelmében, sőt az emberlét teljességének kegyelmében sem.
Pedig addigra sikerült körbebástyáznom magamat átjárhatatlan, (át) láthatatlan falakkal,
csaknem vak és süket voltam.
A szerelem tavában...
Tisztulj meg szívem, tisztulj meg lelkem, tisztulj meg testem!
Ki tegnap volt, múljon el végleg, ölelje át Mennyei Béke!
Ragyogjon rá a Fényeknek Fénye!
Rá várok a kertben, boldog várakozásban, s ünnepre készül a kert teljes virágban, megtisztulni vágyom, hadd merüljek el a szerelem tavában: Szerelem tavában fürdik az ég is, szerelem tavában megtisztulok én is, végtelen mélyén nincsen sötét, benne elmerülni gyönyörűség. Úgy vártalak, mint szomjas föld a bő esőt, az éltetőt, úgy vártalak, mint fuldokló az életadó, friss levegőt, úgy vártalak, mint nincstelen a reményt adó, szebb jövőt, úgy vártalak, úgy vártalak. Fáztam nélküled, melegedre annyira vágytam, magányosan éltem, félelem súlya alatt, egy végtelen, csillagtalan éjszakában. De most már vége: megérkezett végre, eljött hozzám, akire annyira vártam! Rá várok a kertben, boldog várakozásban, ünnepbe öltözött kertem teljes virágban, elmerülni, megtisztulni vágyom a szerelem tavában.
Illés és Elizeus
Meddig sántikáltok kétfelé? - Küzdelem a kettészakadt országban az egy igaz Istenért
Ahogyan a kettős királyságban Izrael és Júda egyre távolabb kerül Jahve akaratától, a teokráciától, úgy erősödik a prófétai tevékenység, s megtapasztalhatjuk egy addig is sokrétű szerep további differenciálódását és dinamizálódását. Az állam intézményesülése megerősödésének rövid sikeres korszakát krónikus válságfolyamat váltja fel, s ez tulajdonképpen rövid megszakításokkal[1] a két állam létének megszűnéséig tart.
Az állam megszilárdulását a növekvő adminisztráció, a rétegek átrendeződése, újak létrejötte, a társadalmi polarizáció számos jelensége követi, s az ebből adódó szociális problémák. Mindez annak ellenére történik, hogy a Tóra parancsai egy, a testvéri szolidaritást komolyan vevő közösség, Isten népe megteremtésére és fenntartására irányulnak. A bel- és külpolitikai feladatok, a hatalom fenntartása kitermelik a kiszolgálók rétegét, s a hatalom birtoklói a hadvezetés és felső hivatalnokréteg, az udvarhoz közel álló személyek egyre jobban elkülönülnek Jahvétól és népétől. A királyság korában gyakran az udvar a vallási szinkretizmus nem is leplezett bástyája, ahonnan országos méretű vallási „reformokat" lehet bevezetni. A kultuszt érintő változtatások mögött nemritkán csak a szövetséges jóindulatának megnyerése áll, vagy a hódolat bizonyítékául szolgálnak, azaz reálpolitikai manőverek eszközei, hatásuk azonban mindig túlmutat mindezen, a Jahve-hit alapjait támadja.
Izrael Dávid idejében palesztinai nagyhatalom lett, s ennek megvolt az ára. Salamon idejében a gyengélkedő Egyiptom árnyékában, viszonylagos politikai csendben még nem kellett túl sokat gondolni a védelmi politikával, de Salamon jónak látta feleségül venni a fáraó lányát. Hamarosan lábra kapott azonban Damaszkusz, és Salamonnak már Edómmal is meggyűlt a baja. (1Kir 11:14)
Az ország kettészakadás után - amit Ahijjá próféta jövendölt meg Jeroboámnak (1Kir 11:26) - olyan korszak kezdődik, melyben Izrael nagyhatalmak ütközőpontjává vált, s nemzeti léte újra-meg újra veszélybe kerül. Ettől kezdve a királyok és tanácsadóik a nagypolitika mozgásaihoz igyekeznek idomulni, szövetségeket kötnek és szakítanak meg, ahogyan azt a nagyhatalmi viszonyok, s a csatlós országok mozgásai diktálják. A testvérországok gyakran egymás ellen hadakoznak, s az a szégyen is megesik, hogy idegen hatalmak segítségéért folyamodnak a győzelem érdekében (1Kir 15:16kk; 2Kir 16.).
Az országok megmaradásukért vívott küzdelmében a nem teológiai szemléletű történetírás nem ítélné el Izrael és Júda királyainak számos országmentő politikai kísérletét. De a szentírót és a prófétákat ebben a küzdelemben mindennél jobban érdekli, hogy megmarad-e az országban a tiszta Jahve kultusz vagy Izrael behódol Baálnak, Dágonnak, Astarténak, netán Hadad vagy Molok szégyenletes kiszolgálója lesz - azaz felmorzsolódik, eltűnik a környező országok politeizmusában. Az igaz Isten hitét ugyanis kívülről és belülről egyaránt veszély fenyegette. Ahogyan azt az Izraelt Egyiptomból kivezető Úr előre jelezte, a honfoglalók találkozni fognak Kánaán undokságaival, melyeket az isteni háború során ki kell irtani, s óvta őket attól, hogy engedjenek az ott élők csábításának. Amint a Levitikuszban is olvashatjuk: „amint cselekednek Kánaán országában, ahová beviszlek benneteket, úgy ti ne cselekedjetek." (18:3) A termékenységvallások, a tenyészet-enyészet mítosz különböző formái - a szexualitással átszőtt rítusok, a szakrális orgiák - nyilván nagy hatással voltak a letelepedőkre, mindenekelőtt azért, mert maguk is termelőkké, fölművelőkké és állattenyésztőkké váltak. Izrael népe rettenetes kísértésnek volt kitéve, hogy behódoljon a bő esők vagy jó termés ígéretével kecsegtető szeszélyes, áldozatokkal befolyásolható - még ha az emberi életet követel is - kánaáni isteneknek. A népi vallásosság egyébként is könnyen téved a mágia és a babona világába, éppen istenismeretének hiányos volta miatt. A kultusz őreinek rendkívüli a felelőssége a nép vallási tudatának és gyakorlatának tisztántartásában.
Martin Buber azt mondja, hogy „a béke és a földművelés szabályos rendjében JHWH helyzete nehézzé válik a körülötte nyüzsgő, névtelen, megfoghatatlan, kicsi hatalmasságok között." (Amíg csak a mezőgazdasági év eseményei zajlottak, s nem fenyegette támadás a népet, célszerű volt a többi istenekkel is kapcsolatot tartani, de ha veszély fenyegetett, eljött az ideje a Baálok ledöntésének, s a béke és a rend újra helyreállt.)
De tudjuk, hogy nemcsak a nép között terjedt a szinkretizmus - ha lehet azt mondani ez a hithagyás egyik ártatlanabb, mert kevésbé tudatos formája volt -, hanem a királyi udvarokban is. Salamon maga is hódolt idegen isteneknek (1Kir 11), pedig Jahve két alkalommal is megjelenésével tüntette ki őt, megerősítette a dinasztiára vonatkozó ígéretét, és megszentelte az általa épített templomot.
A kettészakad királyság már túl van történetének számos szégyenfoltján[2], amikor Illés próféta feltűnik az egyik elbeszélésben. Az uralkodó Izraelben Aháb, s azt tudjuk meg róla, hogy „azt tette, amit rossznak lát az Úr, még inkább, mint valamennyi elődje. Nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát, és a Baált kezdte tisztelni és imádni." (1Kir 16:30-31)
Illés váratlanul jelenik meg az elbeszélés elején - váratlanul és különösen el is tűnik később -, s csak annyit tudunk róla, hogy tisbei és Gileádban[3] lakik. Illés éppen Aháb királyhoz intézi szavait, s fenyegető jövendölése szerint, a próféta szavára esztendőkig nem hull majd eső. Valószínűleg egy, Illés és a király között zajló, hitvédelmi vita közepébe csöppentünk. Illés a király előtt prófétai tisztét gyakorolta és kötelességét teljesítette, s feltehetően felrótta neki és udvarának Baál tiszteletét. Talán a király éppen Baál nagyságát igyekezett bizonyítani, amire Illés merész kijelentéssel válaszolt. A politeista természetvallások híveinek állításával ellentétben - akik áldozataikkal, hódolói magatartásukkal arra akarják isteneiket rábírni, hogy kedvező éghajlati feltételeket biztosítsanak a gazdálkodás számára, mert tőlük várják az áldást, a termékenységet, a termést, végső soron az életet, Illés azt mondja: senki sem parancsol a természetnek, csupán Jahve - tőle függ termékenység, termés, áldás és élet -, s ha az Úr úgy akarja, akkor Jahve prófétája. Természetesen a királlyal való súlyos összetűzés és a nyílt fenyegetés után menekülnie kell.
A nép egy egyszerű tagja, a sareptai özvegy hallja meg másodszor a próféciát - bizonyára gondoskodik is arról, hogy mások is megtudják, s fel kell tenni, hogy a létezés alapjait fenyegető jövendölés tartalma futótűzként terjed - „Mert így szól az Úr Izrael Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, az olajoskorsó nem fogy ki, míg az Úr esőt nem ad a földre." (1Kir 17:14) Talán az üzenet az éhhaláltól rettegőknek is szól: Ne féljetek, aki Jahvében hisz, azt nem engedi Jahve éhen halni! A sareptai özvegynek a próféta legitimitása elismerésében is szerepe lehet. Fiának életre keltése után ezt mondja: „Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az Úr igéje!"(1Kir17:24)
A beteljesedett prófécia, az aszállyal járó nyomor ezzel fogadja a prófétát: „Te vagy az Izráel megrontója?!" Illés visszafordítja a vádat, aki Izraelt megrontja, az a király, aki elhagyta az Úr parancsolatait és a Baálokat követi.
A Jahve-hit helyzete ebben az időben tragikus. Izraelben az Omri alapította Samária nyilván nemcsak közigazgatási központ, hanem az idegen kultuszoknak is központja lett -, s Tirusz Jezabellel együtt a baálhitet és a baál-prófétákat is importálta. Illés erre a veszélyre reagál, amikor felszólítja a királyt, hogy gyűjtse egész Izraelt, meg Baál és Aséra prófétáit a Karmel-hegyre. Mit gondolhat az engedelmeskedő király, akit a próféta vérig sértett, amikor az ország megrontásával vádolt, s ennek ellenére hozzáfog a nép összegyűjtéséhez? Talán a beteljesült prófécia, az aszály győzte meg, talán arra gondolt, közvetlen beavatkozása nélkül sikerül leszámolnia a prófétával, akit vagy a népharag öl meg vagy Baál haragja (netán hívei). De talán Jahve és hatalma is helyet kaphat a királyi panteonba, csak választani ne kelljen! Vagy Aháb azonnal felmenti magát a haragvó Úr ítélete alól, hiszen ő csak államérdekből cselekedett, amikor teret adott az idegen isteneknek is, hiszen a házasságokkal köttetett szövetséggel természetesen együtt járnak az efféle engedmények?
Illés a Kármelen döntésre szólítja fel a népet, egész Izraelt és viadalra hívja ki Baál papjait: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha a Baál, akkor őt kövessétek!"(1Kir 18:21) A nép némasága von Rad szerint azt jelenti, hogy nem értik a kérdést. „...Illés államüggyé tudta tenni a nagy kérdést, hogy kit tekintsenek Izrael istenének, és a hívek messze földről jöttek, hogy részt vegyenek a cselekményben. ... Nagyon meglephette ugyanis a kortársakat, hogy Illés ebben vagy-vagy kérdést látott. Abban az időben senki sem érezte jobban Illésnél, hogy a Baal-kultusz nem egyeztethető össze Izrael régi Jahve-hagyományával. Nem hihetjük tehát, hogy az eldöntendő kérdés - Jahve vagy Baal - a hallgatóság számára eleve természetes volt."[4]
Akiben még a döntés szükségessége sem merült fel, ugyan hogyan lehet meggyőzni? Csak Isten erejével. Elkezdődik egy véres színjáték, melyben az egymást követő felvonások pattanásig feszíthették a nézők érdeklődését, egyre fokozva a drámai feszültséget a feloldásig: Baál prófétáinak szégyenletes kudarcáig, Jahve hatalmának kinyilvánításáig, az istenítéletig és a megtérők hitvallásáig: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!" (1Kir 18:4) A grandiózus jelenetet az eső áradása méltón zárja - a megtért nép és megtért föld jutalma, mint egy teljes tisztulási szertartás.
Illés elhívásának történetére nem derül fény, de az elbeszélés „események közepébe vágó stílusa" egy feltehetően elveszett bevezető részre utal. Az olvasónak azonban nem marad kétsége a felől, hogy Illés Jahve elhívottja, ugyanis maga Jahve szolgáltatja a bizonyítékok sorát. Számszerűen ugyan nem tesz annyi csodát, mint Elizeus - utóbbi az Ószövetség csodatévő rekordere - de az Illést kísérő jelekben a természet erői felett is uralkodó mindenható Jahve jelenik meg elementáris erővel. Illés is állandó beszélgető partnere az Úrnak, a Seregek Urának, kinek a szolgálatában áll. A népnek is bemutatja ezt, nincs szükség mágiára, csupán szólni, kérni kell, s Jahve válaszol az övéinek. A szó, a prófétai szó erejéről immár másodszor bizonyosodunk meg: Illés szavára az Úr cselekvéssel válaszolt - aszály lett -, a próféta kérő szavára, közbenjárására Isten ismét tettekkel felel...
A győztest azonban menekülésre készteti Jezabel, a király asszonya, egy vallási fanatizmustól, s még jobban saját hatalmától átitatott asszony, aki valódi ellenfélnek bizonyul: Illés kétségbeesetten menekül, fáradt, magányos és csalódott, a győzelem után kudarcérzéssel és öngyilkossági gondolatokkal küzd. Az Úr angyala táplálja, s hosszú útra küldi az erejevesztett szolgát: a Hórebre, ahol először jelentette ki magát Jahve Mózesnek. A Hóreb az Ószövetségben az egyetlen hely, ahol látták az Istent, s akik látták nem haltak meg. (2Móz24: 9) (A szövetséges nép történetének legfontosabb eseményei - a Tíz Ige átvétele, a szövetségkötés, a szent sátor készítésének parancsa - mind az Isten hegyén történtek.)
A következő történetet - Illés a Hóreben - mint Illés második elhívását fogom fel. A Hóreben ugyanis valami igen lényegeset tud meg elhívójáról, egy olyan állapotban, amikor éppen szolgálatának (és életének) letétele foglalkoztatja. A Baállal vívott küzdelemben egy olyan Istent tapasztal meg a nép, s maga a próféta is, mely jobban hasonlít a haragvó viharistenre, mint bármi másra: Tűz és víz, emésztő erő. Illés most halk, szelíd hangra válaszol azzal, hogy palástjával eltakarja arcát: az Ige ereje és fensége védekezésre készteti. (1Kir 19:13)
Mivel a próféta Isten Igéjének közvetítője, elsődlegesen tisztában kell lennie az Ige lényegével, tulajdonságaival, erejével - természetesen mindez az istenismeretre is vonatkozik. Ennél fogva a próféta, aki helyes ismeretre jut, azt közvetíteni is fogja, hiszen igehirdető. A későbbi prófétáknál, különösen „az íróprófétáknál" már elkülönül az igével kapcsolatos élmény, legtöbbször elhívásuk alapélményéhez tartozik, s az igével kapcsolatos gondolataikat újra meg újra kifejezik.
A megrendült, panasszal teli prófétának sem pihenésre, sem további panaszkodásra nem marad ideje, az Úr parancsa szerint tovább kell mennie. A mindig vándor újra útra kel, mivel Isten történelmi, kül- és belpolitikai terveit kell szolgálnia. Az imént még Jezabeltől menekülő prófétára Arám királyának, Hazáélnak a felkenése is vár, egy pontosan leírt utasítás és sorrend szerint. A prófécia ítéletes: véres politikai cselszövésekről, sorozatgyilkosságokról, népirtásról szól, de tartalmazza a megőrzött maradékra vonatkozó isteni tervet is: „De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baál előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt." (1Kir 19:18)
A megerősített szolgálat már nem tart sokáig - tennie kell még Isten akaratát, s Illésre vár az ítélet meghirdetése, a Nábót elleni koncepciós per után Áhábon és Jezabelen -, de már az utód, Elizeus felkenése is benne foglaltatik az Úr szavaiban.
Illés nem halt meg, az Úr ragadta magához. A próféták közül is kiemelkedő legendás alakja olyan mély nyomot hagyott Izrael vallásos tudatában, hogy később összekapcsolódott a Messiással, s mielőtt hosszú időre elhallgatna a prófétai szó, Malakiás Illés visszajöveteléről jövendöl. (Mal 3:22kk)
Illés történetét és hadakozását Izrael nagyjaival megszakítja néhány másik, közöttük egy igen érdekes és jelentős prófétáról, Mikájehuról, Jimla fiáról szóló tudósítás. Utóbbi azért figyelemre méltó, mert képet kapunk egy kortárs elképzeléséről, hogyan is történik a prófétai megbízás, legalábbis ami a mennyei előzményeket illeti, tudomást szerzünk arról, hogy udvari próféták serege állt alkalmazásban az udvarnál, s végül arról, mi különbözteti meg hamis és az igaz prófétát.
Jósafát arra bíztatja Ahábot, hogy tudakolják meg az Úr igéjét mielőtt harcba indulnánk az arámokkal Rámót-Gileádért. Négyszáz próféta nyilatkozott igenlően, de Jósafát előtt nem volt kétséges ezek hamissága, s a király tovább érdeklődik: „Nincs itt az Úrnak több prófétája, akit megkérdezhetnénk?" (1Kir 22:8)
Mikájehu, akiről Aháb azt állítja, hogy gyűlöli őt, mert mindig rosszat jövendöl neki, először maga is beáll az udvari próféták hamis karába. Aháb nem hisz a fülének és megesketi, hogy az igazat szólja. Mikájehu elbeszéli látomását, melyben Isten mennyei udvarában jelentkezik egy lélek, hogy hamis lélek (ha-rúah =szél)[5] legyen minden próféta szájában, Ahábot is megtévesztve, akinek vesztét maga az Úr mondta ki. (1Kir 22:1-23.)
A királyok sorsa tehát odafent dől el, s így a próféták és próféciák sorsa is. Mikájehu szerint mondhat a próféta igazat vagy hamisat, az Úr terve célhoz ér. Mégsem méltó Isten küldöttéhez, hogy hazudjék, legyen a következménye pofon avagy börtön, ciszterna, száműzetés vagy halál. Ha igaz a prófécia, abból tűnik ki véglegesen, hogy beteljesül. (1Kir 22:28)
Elizeust Illés kente fel Jahve parancsára, s éppen fontos mezőgazdasági munka, a szántás kellős közepéről hívta el. Palástjának érintése Elizeus számára gyökeres változást jelentett, abbahagyta a munkát, ünnepélyesen elbúcsúzott családjától, s követte Illést. A tanítványság kora kezdődött el számára. Illés ezt mondja - nyilván még tudatlan - tanítványának: „valamit tettem veled". A magyarázatra később lesz még mód, lesz idő még megtapasztalni Isten újabb érintését is.
Illésnek, Elizeusnak és a prófétatanítványoknak fő tartózkodási helye Gilgál, fontos kultuszi központ volt, mely jelentőségét az északi királyság pusztulásáig megőrizte[6]. Innen indult el Illés próféta utolsó útjára Isten hívó szavára, annak ígéretével, hogy a menny lesz otthona. Az Úr akarata azonban nem maradt titokban sem Elizeus, sem a bételi prófétatanítványok előtt, s a magányos vándorpróféta utolsó útján társakat kap: Elizeus árnyékként követte, s így tesznek a prófétatanítványok. Mindannyian tudják rendkívüli dolog történik hamarosan, és hogy utoljára látják tisztelt mesterüket. Akik az Úrhoz tartoznak szomjasak jelenlétére, mindenre, mely Tőle ered. Semmiért el nem mozdulnának Isten embere mellől, mert jelenléte különleges megtapasztalást ígér. Elizeusnak megadatott látni Izráel harci kocsijait és lovait, amint elragadják Isten emberét, s így megadatott kérésének beteljesülése is: az Illésben működő Lélekből kétszeres részt kapott. (2Kir 2.) Illés palástja - amivel a Hóreben betakarta magát Isten igéjének hallása közben - mindjárt csodát tesz, kettéválik előtte a Jordán a vize[7], s a tanítványok leborulnak, felismerve, hogy az Illésben lakó Lélek Elizeusra szállt.
A beiktatási aktus szokatlansága mindenekelőtt abban van, hogy egy közvetítő személy, sőt egy tárgy, a köpeny áll Isten és elhívottja között, így a cselekmény nélkülözi azt a szent intimitást, mely a teofániával elhívott prófétáknak megadatik: hallani és látni az Urat, átvenni a megbízást, eligazítást kapni az elvégzendő feladatokra vonatkozóan. Miközben az elhívásokban a feladat megjelölése a teljesítés terhét teszi a próféta vállára - gyakran a végrehajthatatlanság szorongását is -, mégis könnyebbséget jelent, mert kijelöli a kompetenciahatárokat, válaszol a mit, mikor, hol, hogyan kérdésére vagy legalább ezekből néhányra. Elizeus nem részesül ilyen eligazításban - vagy nem tudunk róla -, a csodát látja, amint beiktatója és mestere, Illés elragadtatik.
Elizeusnak a kettős kenet kellett, és a csodatévő Isten jónak látta megadni azt. Míg Illésnek elsősorban az volt a feladata, hogy megmutassa a népnek, hogy Jahve egy Isten, aki egyedül Úr, nem Kánaán és környékének istenkéi, hanem Jahve az ura a természetnek és ezzel együtt a termékenységnek. Elizeusnak az a szerep jutott, hogy bemutassa a csodák istenét, aki Isten embere által a nép hétköznapjaiban is jelen van - gyakran mintegy „megszelidítve", „hétköznapi csodákban", hogy azok halálra ne rémüljenek -, és bemutatja a történelmet és politikát irányító Istent. Alakjában a prófétai karizmák között, noha az elődeinek tevékenységéből sem hiányzik, különös hangsúly esik egyrészt a csodatételekre - a meggyógyított víz, ehetővé vált étel, úszó balta, a csúfolódók büntetése, a halott fiú feltámasztása, Naamán gyógyulása, az olaj- vagy a kenyérszaporítási csoda stb. - másrészt a napi politikai tevékenységre. Elizeus ugyanis vérbeli politikus, bel- és külföldi események irányítója, hol nagy formátumú nemzetközi és helyi politikai játszmák főszereplője[8], rettegett és gyűlölt konspirátor, hol pedig Isten kegyelmét továbbító gyógyító.
Talán a legnagyobb belpolitikai esemény a Jéhu nevéhez kapcsolódó tisztogatás, mely egyértelműen Elizeus kezdeményezésére indul el. Jórámot, Aháb fiát - noha még a könyv írójától is jobb minősítést kap, mint atyja (2Kir 3:2-3) - Elizeus nyílt megvetésével sújtja. Amikor a Moáb ellen hadba induló három király - Jórám, Jósafát és Edom királya - Isten szavát tudakolná mielőtt háborúba lép, a próféta kereken a király szemébe vágja, hogy semminek sem tekinti, s csak Jósafát miatt áll vele szóba. (2Kir 3:14-15)[9] Amikor azonban Arám királya Izraelre támad, Elizeus üzenetet küld Jórámnak az ellenség haditerveiről. Benhadad kémkedésre gyanakodott, s elhatározza Elizeus elfogását, de Isten megóvta az üldözött prófétát, sőt még üldözői is izraeli kézre jutottak. A csodák sorozatától elragadtatott Jórám - feledve a vérig ható sértéseket - Elizeust atyjának szólítja, úgy kéri tanácsát, mit tegyen a foglyokkal. (2Kir 6:22)
Benhadad azonban nem tágított, egész seregével megtámadta Samáriát, s az ostrom alatt éhínség támadt a városban. Az imént még hálás és tisztelettudó uralkodó Elizeust vádolja az expanzió kiterjedése miatt, s a próféta életére tör. (2Kir 6:31) Elizeus azonban bőséget jövendöl a nyomorúság közepette, mely hamarosan be is teljesedik.
A gyűlölt és rettegett, egyben tisztelt Elizeussal Damaszkuszban is találkozhatunk, mégpedig Benhadad udvarában. Naámán csodálatos gyógyulása elégséges lenne ahhoz, hogy a beteg Benhadad magához hívassa a prófétát, de a Szentírás nem ezt mondja: „Elizeus ezután elment Damaszkuszba." Valószínűleg Benhadad betegsége és hívása nem lett volna elégséges érv a damaszkuszi út mellett veszélyei miatt, de Elizeusnak mennie kellett, mert az Úr parancsa rendelte oda, hiszen csak ő lehet az Illésnek Hazáel felkenéséről szóló utasítás végrehajtója. (2Kir 8:13)
Itt arra találunk szép példát, hogy Isten hogyan fűzi egybe választottjainak, prófétáinak sorsát az időben. Illés magához emelése után a még elvégezetlen feladat utódjára szállt, aki azt hűségesen végrehajtotta. Isten akarata, terve, melyet a személynek ad, nem hiúsul meg az egyén eltűnésével, hanem az utódban, illetve a kollektívban érvényesül, mert Jahve új (vagy ha kell különb) szolgát támaszt magának. A próféták sorát is szemlélhetjük így. Miközben Jahve a maga alkotta személyiséget és szabad akaratot messzemenően tiszteletben tartja, szuverén akarata és terve áttör minden emberi és történelmi korláton és célja felé tart. Itt még azzal a paradoxonnal is szembesülünk, hogy Isten maga akadályozta meg saját céljának beteljesítését Illésben, annak elragadásával, de teljességre vitte Elizeusban.[10]
Egy prófétatanítvány, Elizeus parancsára, Jéhut királlyá keni fel. (2Kir 9:1-6) Az ifjú tanítvány által elmondott üzenet nem teszi kétségessé a feladatot sem: „Így szól az Úr, Izrael Istene: Fölkentelek téged az Úr népének Izraelnek a királyává! Irtsd ki uradnak, Ahábnak háza népét! Így állok bosszút Jezábelen, szolgáimnak, a prófétáknak a véréért, és az Úr minden szolgájának a véréért. Elpusztul Aháb egész háza népe, mert kiirtom Izraelből Aháb férfiutódait, apraját-nagyját. Olyanná teszem Aháb házát, mint Jeroboámnak, Nebát fiának a házát, meg Baasának, Ahhija fiának a házát. Jezábelt pedig a kutyák eszik meg jezréeli birtokán, és nem fogják eltemetni." (2Kir 9:6-10)
Jéhu elvakult elszántsággal, tökéletesen végrehajtotta az istenítéletet. Hamarosan meghal Izrael királya, Jórám, Aháb fia és Júda királya, Aházja, akinek anyja, Ataljá Omri unokája volt, s elpusztul Jezabel is a jezréeli birtokon. Jéhu ezután Aháb hetven fiával végzett, majd Ahazjá testvéreire került a sor. A sorozatot a baál-hívek és papjainak vérfürdője zárta.
Elizeus egész életét átadta Jahvénak, s ahogyan ő búcsúzott mesterétől, úgy búcsúzott tőle Jóás, Izrael királya: „Atyám, Atyám, Izrael harci kocsijai és lovasai!" (2Kir 13:14)
[1] Az Ószövetség szentíróinak történelemszemlélete „teokratikus". Számos olyan uralkodót, aki gazdasági vagy politikai sikereket könyvelhet el, (pl. Omri vagy II. Jeroboám) a szerző kategorikusan elítél, ha nem felel meg a teokrácia követelményeinek, s Jahve iránti hűsége nem hibátlan.
[2] Az első testvérháborút csak Sémája próféciája akadályozta meg, Jeroboám két aranyborjút készíttetett, s Bételben és Dánban kultuszi központokat hozott létre, a bételi oltáron maga áldozott. A júdaiak is építettek áldozóhalmokat, sőt férfiparáznák is voltak az országban, és Sisák elrabolta az Úr templomának a kincseit. Háború tört ki Abijjá és Jeroboám között, és Ászá és Baasá között egész uralkodásuk alatt. Izrael puccsok sorozatát éli meg. Miután Jéhu próféta meghirdette Baasá elvettetését, Zimri kiirtotta Baasá egész családját, Zimri öngyilkos lett, amikor Omri körülzárta. Izraelben polgárháború tört ki, melyben az omri-párt győzött.
[3] A kánaáni befolyástól érintetlen Jordánon túli országrészből származik. Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin Kiadó, Budapest, 1996. 417. old.
[4] Rad, Gerhard von, id. mű: 28-29. old.
[5] Buber, M. id. mű 109. old.
[6] A KBL I. szócikke számos fontos történést sorol fel Gilgállal kapcsolatosan, többek között Sámuel és Saul történetének lényeges eseményei is itt játszódtak. Gilgál a prófétai ítélethirdetésekben is gyakran szerepel mint ahonnan Izraelnek minden gonoszsága származik, Izrael Isten elleni lázadása és hitetlensége. Id. mű. 521. old. (Hós 9:15),
[7] Dr. Tussay János a Királyok második könyvéhez írt magyarázatában szövegromlást vél felfedezni a 14. versnél. Elizeus első ütésére nyilván nem vált ketté a víz, mert nem használhatta úgy a köpenyt, mint valami mágikus eszközt. Csak miután az Úrhoz kiáltott, történt meg a csoda. Jubileumi kommentár, A Szentírás magyarázata I. köt. Kálvin János Kiadó, Budapest, 1998, 406. old.
[8] Gerhard von Rad (és a szentíró) szerint lehetséges, hogy Elizeus befolyása elért egészen Damaszkuszig (2Kir (:7-15), s nincs ok feltételezni, hogy ne tudta volna előre, hogy Jéhu felkenése milyen következményekkel jár. Id. mű: 38. old.
[9] A zene és a próféta vagy prófécia kapcsolatáról találunk itt is példát: Elizeus a zene hatására jut olyan állapotba - prófétai révületbe - hogy látomást kap, melyből kijelenti Isten csatára vonatkozó tervét.
[10] Nem Illésen és nem Elizeuson, a személyeken van a hangsúly. Izraelben, ahol a közösségi felette áll az egyéninek, ahol e kettő nem különül el úgy és abban a mértékben, ahogyan a mai modern társadalmak többségében - ez magától értetődő.
Dávid: király és próféta
„Az Úr lelke beszélt általam"
A Betlehemből származó Isai legkisebb fiának felkenésével (1Sám 16:1-23) „az Úr szíve szerint való ember" került Izrael élére, (1Sám 13:14) az igazi király. Ezzel betelni látszott egy régi reménység, mert Dávidban egyesül a jó hadvezér, aki birtokba veszi és az ellenségtől megtisztítja az ígéret földjét[2], a próféta (1Sám 16:13) és a pap, akitől az áldozatbemutatás jogát senki el nem vitatja.[3] (2Sám 6:17)
Dávid prófétasága a Lélek jelenlétének következménye, a rúah száll Dávidra, s nem hagyja el őt élete végéig. A Szentírásban olvashatjuk a király és Jahve párbeszédeit, s a diskurzus valóságos, intenzív, sőt szenvedélyes voltáról meggyőznek a neki tulajdonított zsoltárok is. Ezzel együtt Dávidnak voltak prófétái, akik tanácsolták a királyt. Ugyan a dávidi királyság nem tette félre a teokráciát, már a királyság legkorábbi időszakában megjelenik az államérdek, a napi politikai érdek és realitás kontra Isten akarata. A végül Jahve beleegyezésével létrehozott királyság intézményesülésével, annak teokráciaellenes vonásai is felerősödnek, annak ellenére, hogy a felkent király tulajdonképpen Jahve földi képviselője, „Istentől irányított karizmatikus küldött"[4]. Valójában a „próféta, aki sokkal inkább Istent, mint a királyt képviselte, a hierarchikus létrán a király fölött áll. Sámuel fölkente Sault és Dávidot; Ahijjá fölkente Jeroboámot; Jéhu próféta Baasát; és Elizeus képviselője fölkente Jéhu királyt."[5] („Lásd és mai napon népek és országok fölé rendellek." Jer 1:10)
A látók nemcsak a királyok beiktatásában játszottak szerepet, a királyt és tetteit folyamatosan szemmel kísérték, s a legnagyobb határozottsággal hozták tudomásukra, ha Jahve akaratát, igazságát, személyét megsértették. Az igaz próféták - legyenek bár tisztjüknél fogva udvari szolgálatban, mint Nátán vagy Gád - igen jelentős politikai tényezőkként[6] igyekeznek érvényt szerezni Isten akaratának és igazságának: tettel és szóval, ha kell az ítélet meghirdetésével.
Dávidot népszámlálása miatti bűnvallása után Gád próféta, Dávid látnoka, tudósítja Jahve büntetéséről, s mivel az ítélet választási lehetőséget biztosít a király számára, így fejezi be mondanivalóját: „Gondold meg és döntsd el, milyen választ vigyek annak, aki engem küldött." (2Sám 24: 11.) Dávid nem hivatkozik arra, hogy maga is olyan ember, akivel beszél az Úr, sőt akit látni is enged (2Sám 24:17), hanem az üzenetközvetítő hitelét, s az üzenet tartalmát kétségbe nem vonva, számba veszi az eshetőségeket.
Gád szerepe folytatódik: szavai nyomán az Arauná szérűjén látottak Dávid számára új, további jelentéssel telnek meg: ha a szérűn oltárt épít, megszűnik a csapás (2Sám 24:18). Pedig Gád csak az oltárépítés parancsát közvetíti, a felkent király egészíti ki azzal: ha az ott épített oltáron engesztelő áldozatot mutatnak be, megszűnik a csapás. „Elment tehát Dávid, Gát beszéde szerint, ahogyan megparancsolta azt az Úr." (2Sám 24:19) A próféta király engedelmeskedett Isten emberének, akit a Jahve mint bíró által vezetett tárgyalás legitim résztvevőjeként ismert el.
A király és próféta viszonyának hasonlóan tanulságos története, a királyi alázat és a prófétai bátorság szép példája, korábbi az előbb említettnél: Nátán a királyra olvassa Uriás meggyilkolásának vétkét, Jahve nevében emlékezteti Dávidot, hogy mindent Istentől kapott, felsorolja bűnlajstromának tételeit, majd kihirdeti az ítéletet. (2Sám 12.)
Dávid templomépítési szándékával is Nátánhoz fordul, akinek gyors igenjét (2Sám 7:3), másnapra a nem követi, de ugyanakkor a dávidi trón örökkévalóságára vonatkozó nagyszabású ígéret. (2Sám 7:8kk.) Utóbbira vonatkozóan azt mondja a szentíró, hogy „Nátán pontosan e beszéd és látomás szerint beszélt Dáviddal." (2Sám 7:17)
Mit jelenthet mindez? A gyorsan tagadássá változott jóváhagyás azt jelzi, hogy a próféta sem tévedhetetlen? Csak nem hagyta el Isten Lelke Nátánt egy rövid időre? Az első válasz Nátántól az embertől eredt, a második pedig Nátántól az Isten emberétől?
Véleményem szerint az utóbbin van a hangsúly: aki kiválasztatott Isten szavainak tolmácsolására teljesen ember, és teljesen emberi: nem két lábon járó és beszélő isten-bábú, van felelőssége és van bizonyos szabadsága. Felelőssége azonban nagyobb a többiekénél: tudnia kell arról, ha saját szavait szólja. Többnyire ez így is van: a próféta, ha Isten szavát tolmácsolja, annak formailag is megkülönböztethető jegye és tartalma van: az isteni szót bevezető és lezáró formulák. Noha Nátán az Úrra is hivatkozik - „...mert veled van az Úr" - nem használja a szokásos nyitó vagy záró formulát.
Gerhard von Rad szerint köztudomású, hogy az ókorban a követ, üzenetének elmondása közben, szinte teljesen azonosul az üzenet küldőjével, s annak szavait úgy adja át, mintha maga az üzenő volna jelen, tehát egyes szám első személyben. Az üzenetet azonban az „így szól..."szavakkal vezeti be. Jahve követei emellett arra is törekedtek, hogy megragadják hallgatóik figyelmét, hiszen mondanivalójuk több volt hétköznapi üzenetnél, nem akárkinek a postásai voltak. A címzettet is meg kellett nevezniük, s mivel gyakran ítéletet hirdettek, elhangzott a vádbeszéd is, az ígéretet pedig Jahve igen gyakran feltételhez kötötte, tehát azt is közölniük kellett. Az isteni beszédet az „Így szólt az Úr." (Ám 3:11; Hós 1:8; Mik 2:3 stb.) vagy hasonló tartalmú formula fejezte be.[7] Mindez jelezte, hogy a közbeiktatott szöveg hatalommal teljes szavakból áll, melynek mindegyike különleges erejű és méltóságú.
[1] 2Sám 23:2
[2] Dávid az Úrral tanácskozik hadászati ügyekben, még Jahve vívja háborúját, a későbbi népszámlálás és az állandó hadsereg létrehozása, a megtervezett hódító háborúk azonban felvetik a kérdést, mennyire lehet ezeket Jahve hadviseléséhez tartozóknak tekinteni. Lásd Martens, E. A. id. mű: 63. old.
[3] 1Sám 13:10kk-ben Sámuel Saul királyságának megrövidülését jövendöli, mivel nem várta meg őt az áldozat bemutatásával. Salamon áldozatbemutatása is legitim 1Kir 8:62kk, később azonban a királyság történetében találkozunk az áldozatot bemutató király súlyos büntetésével (1Kir 13; 2Krón 16kk.).
[4] Martens, E. A. id. mű: 200. old.
[5] Uott.
[6] A próféták politikai szerepéről lásd Soggin, A. id. mű 245. old.
[7] Rad, Gerhard von, id. mű: 46. old.
Új nap - új kegyelem
http://www.youtube.com/watch?v=OjZEDg9ZGKQ
Hétfő
Jézus így szólt tanítványaihoz: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?" Mt 8,26a
Kémleljük életünk égboltját; hol innen tűnik föl egy sötét felleg, hol amonnan rémiszt valami vihar előszele. Kezünk összeszorul, térdünk remeg, mert csak a felsejlő rosszat látjuk. Pedig Jézus ott van a felhő mögött, megbúvik a szélviharban is, ura az elemi erőknek. Hatalmasabb emberlétünk megpróbáltatásainál is. Mégis félünk. Mert nem vesszük észre őt. A koporsó mellett is a földet vagy a cipőnk orrát nézzük. Pedig ha fölfelé néznénk, ölelkezhetne a tekintetünk, az Övé és a miénk. Jézus eloszlatja félelmeinket. „...a teljes szeretet kiűzi a félelmet." (1Jn 4,18) - Engedd magad szeretni!
(Evangélikus Élet- Lupták György)
Próféták és tanítványaik - a szolgálat fejlődése
Kép: fotóház
Minél többet iszom a tudás poharából, annál világosabban látom a pohár alján Istent. (Albert Einstein)
Hogy a prófétaság hivatás, azt az is bizonyítja, hogy Isten embereit tanítványok veszik körül. A próféta szó említése törvényszerűen felidézi a magányos, karizmatikus hős sztereotípiáját - s noha ebben van igazság -, a prófétai egyedüllét azonban nem jelent elszigeteltséget. Isten embere - annak ellenére, hogy meg nem értés, intrika és sokszor gyűlölet veszi körül, hogy az isteni akarat testet-lelket izzító szorításában él a vakok és süketek országában -, mégsem vonul félre. A köz ügyeiben mélyen érdekelt és érintett, politikus, közösségi lény a legteljesebb értelemben. A társadalom valóságát magasról látja - Jahve emelte e magasságba -, a belátható társadalmi-politikai horizont a pórnéptől a királyig ér, sőt azon túl, nemzeten, sőt nemzeteken is túl. Önmagában a folyamatos meg nem értettség, hallgatóinak ellenállása elegendő lenne, hogy elefántcsonttoronyba vonuljon különleges ismeretével és meg nem értettségének fájdalmával, de ha az Úr szól, ki ne prófétálna!
A próféta nemcsak közéleti ember marad - gyakran mártíromságáig -, hanem közszolgáló is: tanítói feladatokat is vállal. Vajon mi lehet a prófétaságból tanítható, ha a szolgálat az élő Isten szuverén kiválasztásán és működésén múlik? A papok tanítói szolgálata egyértelmű: ők mindenekelőtt a tórah oktatói és magyarázói, s az egyre bonyolultabb kultuszi cselekményeket is meg kellett tanulni, tanítani, helyesen kellett bánni a kultusz tárgyaival stb. De mit tanított tanítványainak, követőinek a próféta?
A KBL Prófétatanítványok című szócikke a 398. oldalon elsősorban a révületbe esés gyakorlatát említi, ez volt a fő tantárgy a prófétaiskolában, különösen a 9-10. században. A szócikk írója megemlíti a klasszikus prófétaság korában kialakult nagy prófétákat (Ézsaiás, Jeremiás) körülvevő tanítványi kört is, akik bizonyára gyakran egyben a próféciák lejegyzői is voltak (lásd Báruk.)
Mivel eksztatikusokról nemcsak Izraelben tudunk, hanem a környező és korábbi kultúrákban is[1], s magából az ÓSZ-ből is következtetni lehet bizonyos ezzel kapcsolatos gyakorlatra, technikára, annyit el kell ismernünk, hogy valóban ez lehetett az egyik tantárgy. Meggyőződésem azonban, hogy nem az egyetlen, s nem is a legfontosabb. A már említetteken kívül Sámuel, (1Sám 10:5; 19:19 kk) Illés, Elizeus melletti tanítványi körről is tudunk.
A rendkívüli személyiségek, nagy jellemek kisugárzása mindig vonzza az ifjúság egészséges részét, a géniuszokat, művészeket minden korban rajongók, tanítványok vették körül. Az említett próféták azonban többet adhattak ezeknél: Isten helyes ismeretét közvetíthették, Jahve közelségét sugározhatták, a rúah erejével szolgálhattak. Akiknek írását is ismerjük a héber költészet és irodalmi stílus nagymesterei - de legalábbis retorikai készségekkel kellett rendelkezniük -, s rendkívüli társadalomismeretről és politikai éleslátásról tettek bizonyságot. Erkölcsi példájuk és tanításuk máig hat, korokon át egyedül őrizték a tiszta Jahve-hitet. Nem véletlen, hogy gyakran nevük alatt gyűjtötték össze a követők által írottakat is, s a követők névtelenek maradtak.
Von Rad szerint azok a települések, ahol a prófétatanítványokkal találkozunk, feltehetően szoros kapcsolatban állnak helyi szentélyekkel, s ezek a csoportok mintha zárt, szerzetesrendszerű életet élnének. Von Rad azt is felveti, e körökhöz talán nem mindig önszántukból csapódtak, hanem a társadalmi-szociális ellehetetlenülés elől menekültek. (Számos jel sejteti ugyanis, hogy egyes tanítványok (2Kir 4:1-7) vagy egész közösségek (2Kir 4:38; 6:1) igen szegény körülmények között éltek, valószínűleg a társadalom legalján.) Mindezek mellett megjegyzi: „Talán nem tévedünk, ha ezeket a prófétaközösségeket inkább egy tiszta, mással még nem keveredett Jahve-hit utolsó hordozóinak tekintjük, és nem tévedünk akkor sem, ha úgy gondoljuk, hogy igen nagy szerepük volt abban, hogy a Jahve-hit tovább élt, és kifejezetten abban is, hogy megőrizték ennek a hitnek a sajátos jellegét."[2]
[1] Számos ÓSZ-en belüli és kívüli példáról is tudunk. Utóbbihoz: Soggin írja, hogy VenAmon egyiptomi tisztviselő elbeszélésében az önkívületbe esés egyik példáját olvashatjuk Kánaánból, id. mű: 225. old.
[2] Rad, Gerhard von, id. mű: 36 old.
[3] 2Sám 23:2
Minden reggel felkeléskor azt kellene mondanod:
„Ma örömmel fogok elindulni, mert Isten Szava ezt mondja, s mert egy szenvedő világ vár rá(m)". UBC Keresztény Rádió
Sámuel, egy szabad nábi 2.
Nábi, ro’eh, hózeh, mal’akh Jahve, elhívott, látó, látnok, Jahve küldötte:
Isten szószólója, Izráel lelkiismerete
A benjamini Saul, Kís fia, egy elveszett szamarat keres apja parancsára, de mert nem találja, szolgája tanácsára az Isten emberéhez indul. „Azelőtt ezt mondták Izraelben, ha valaki elment Istent megkérdezni: Gyertek, menjünk el a látóhoz. Mert, akit ma prófétának neveznek, azt régebben látónak hívták.” (1Sám 9:9).
Az idézett párbeszédből kiderül, hogy az elnevezésnek már akkor voltak változatai, s ez tartalmi, értelmezési problémát is jelez(het). Ráadásul joggal vélhetjük, hogy a könyv szerkesztője szúrta be a magyarázó szöveget, egy olyan korban[1], amikor a próféta elnevezés már általánossá vált, s talán ki is szorította a többit. (A népnyelvben, éppen a szájhagyomány mint rögzítési módszer, szigorúsága miatt, a korai elnevezések többnyire makacsul túlélik az irodalmi nyelvi változásokat.)
Tisztázni kell, mit takar a név, de a válasz nem egyszerű, hiszen fejlődést tapasztalunk a formát és a tartalmat illetően egyaránt. A név elemzése kulcs lehet annak a megfejtésére is, hogy mit látott, gondolt, mit várt Isten emberétől a közösség, de arra nézve is, hogy az elhívott miként vélekedett saját szolgálatáról, miben látta feladatát. A Keresztyén Bibliai Lexikon szócikke szerint (Próféta, prófétál) „a héber nábi, és a működésére vonatkozó nábá ige etimológiailag megfejthetetlen[2], a korai időkre vonatkozóan az eksztatikus mozzanatot hangsúlyozza. Izrael vénei a Lélek elnyerése után prófétálnak.” (4Móz 11: 10; 25-24; 29.)
A Sámuel 10:5-10kk egy jelenségbe is bepillantást enged ti. egy csapat prófétával találkozunk (1Sám 10:5-től), akiknél lant, dob, fuvola és citera van, s maguk prófétai révületben vannak. S ahogyan azt Sámuel előre megmondja Saulnak, ő is révületbe fog esni. „Ez az állapot mindenütt nábá’”, s a szöveg a Lélek munkájának tulajdonítja. Az, hogy az LXX mindig[3] a projhthz-t használja a nábi fordítására, új tartalmat kölcsönöz a szónak, pontosabban felerősít egy meglévő, nem ennyire hangsúlyos tartalmat, jóslás, jövendölés értelemben, ahogyan Soggin mondja, a görög fordítás: „megnyitotta az utat az üzenetnek a jövőre vonatkozó értelmezése előtt.”[4]
Gerhard von Rad egyetért Sogginnal (és Albrigth-tal) abban, hogy a nábi szó összefüggésbe hozható az akkád nabu szóval, melynek jelentése kiáltani, hírül adni, de számára nem nyilvánvaló a szó kiáltó, vagy akit hívnak értelme.[5] „A nábi mindenképpen olyasvalakiként szól” - írja Martin Buber - „akit éppen azért szólítottak meg, hogy szóljon.”[6], a nábik, „akik a küldetés igéjét viszik az égből a földre, és a kérő szót a földről az égbe emelik.”[7]
A látó, látnok ró’eh, hozeh tartalma: olyasmit látni, amit más meglátni nem képes. Az ember természetfölötti iránti vaksága, Isten kegyelmes akaratából egy időre meggyógyul. Aki az Istent látja, a valóságot látja meg, s ez a fajta látás az embernek életbevágóan fontos. Az egyén, a nép, a közösség, a társadalom vakságának következményei, hogy nem látják - nem ismerik Istent, nem látják az isteni cselekvés, vezetés értelmét és módját. Ez az állapot törvényszerűen halálba vezet. Az elhívottak szeme azonban igen gyakran látásra, vízióra nyílik, melyet az Ige kísér, majd a megértés követ, vakságuk elmúlik, kapcsolatuk Istennel személyessé válik. (4Móz 24:2-4; Józs 5:13; 1Kir 22:17; Ézs 1:1; 21:3-6; Jer 4:23; 38:21; Ez 8:13-15.Ám1:1; 9:1 Mik1:1; Zak 1:8; Dán 10:5 stb.) A prófétai hivatás alapvető jellemzője az Istennel való kapcsolat közvetlensége, élő volta. Isten újra meg újra kapcsolatba lép az egyénnel a közösség megmentésére. (Noha az elhívás csak prófétának szól, a közösségért történik, s általa a közösség is bekapcsolódik a kommunikációba.) Isten kiárasztja Lelkét a prófétára, maga keni fel, maga választja ki.
A próféták ilyen szent emberek, Isten emberei, Isten követei.Sámuel nemcsak legitim vezetője (bírája), papja és prófétája egész Izraelnek, de egyben első királyának, Saulnak felkenője (1Sám 8:7kk); 10:1kk), s felkenője az „igazi” királynak, az Isten szíve szerint való vezetőnek, Dávidnak. (1Sám 19:18) A próféta társadalmi helyének, szerepének értékelését tekintve mindez igen lényeges.
Sámuelre, tekintélye ellenére, egy sorsdöntő kérdésben - a királyválasztás ügyében - nem hallgat a nép. Mivel bizalmi válság keletkezett arra kényszerül, hogy lemondjon bírói tisztéről, és hadvezéri funkciójáról. (1Sám 12:1-25) (Mellesleg ezeket a királyválasztás után már csak a felsőbb hatalom ellenőrzése alatt gyakorolhatná.) A mélyen megbántott próféta, aki annyit tett a népéért, megéli a néptől való elvettetés fájdalmát, s ebben is osztozik utódainak sorsában. Isten embere mégis megígérte, hogy prófétaként nem szűnik meg imádkozni a népért. (1Sám 12:23) Mivel a prófétai/papi tisztet közvetlenül Jahvétól kapta, a munkáltató Jahve, így az elbocsátó sem lehet más, s a szolgálat tartama és minősítése egyedül az Úrtól függ. Mind az a Saullal való nyílt összetűzésből később kiderült, az áldozat bemutatásának joga is nála marad. Isten embere őrzi a Jahve-kultusz sérthetetlenségét, ezért Sámuel az isteni rend ellen vétő Saulnak megjövendöli leváltását. (1Sám 13-14) Amikor a király újra szembeszegül Jahve akaratával, megszegi a heremre[8] vonatkozó isteni parancsot, és nem írtja ki az amalékiaktől szerzett hadizsákmányt,[9] Sámuel meghirdeti Isten ítéletét: Saul elvettetését. (1Sám 15:22-35.)
[1] J. Alberto Soggin már idézett munkájában három korszakot különböztet meg a zsidó Bibliára hivatkozva: a legősibbet, mely az államalapítással kezdődik és a Kr. e. 8. század végéig tart; a másodikat, amely a 8. századdal kezdődik és az 587-86-tól 539-ig tartó fogsággal ér véget; végül pedig azt, amelyik a fogság vége és a prófétai mozgalomnak egy vagy két évszázaddal későbbi elhalása között tartott.
[2] Soggin tudni véli, hogy a szó a nb’ igéből ered, „csak a nifal és hitpaél fordulatban használatos (olykor az őrülettel határos önkívüli állapot jelzésére), és, „hogy csak a lákisi osztrakákban használt kifejezés eredetét, egészen biztosan az akkádban kell keresni, ahogyan azt hosszú évek óta állítja Albright. A nabium „elhívott” nabu(m) „megbízott” (Ahw 11, 697kk) a nb’ tőből származik…” Id. mű. 225. old.
[3] „Még olyan kevésbé használt szavakat, mint hozeh „akinek látomása van”, és ró’éh „látnok” - írja Soggin. Id. mű. 224. old.
[4] Lásd uott.
[5] Rad, Gerhard von, id. mű: 21. old.
[6] Buber, Martin, id. mű: 10. old.
[7] Uott. 14. old.
[8] Jahve igazságos büntetése egy nép romlottsága miatt, Jahve háborújában maradék nélkül kiirtandó.
[9] Izrael már a 2Móz 17:8. szerint parancsot kapott Amálek eltörlésére.
Sebzetten az egyházban
„…amint… Jézus… megtudta, hogy már sok idő óta úgy van; monda néki: Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn. 5;6)
Amikor sérülést szenvedsz az egyházban, választhatsz, hogy áldozat maradsz-e, és gondolataidat az foglalja le, hogyan kellett volna történnie a dolgoknak, vagy felhasználod-e ezt az élményt, hogy bölcsebbé és élesebb elméjűvé válj.
A béna férfi 38 éve volt a tónál. Amikor Jézus felderítette, hogy milyen rég óta van ott, megkérdezte: „Akarsz-e meggyógyulni?” Ideje volt, hogy ne tekintse többé fogyatékosságát személyisége részének. Mivel olyan hosszú ideje volt mozgásképtelen, úgy gondolkodott, mint egy áldozat. Hallgasd csak: „nincs emberem hogy… bevigyen engem a tóba.” (Jn. 5;7)
Lefordítva: Igazából senki sem törődik velem.
Amikor Jézus megparancsolta neki, hogy keljen fel, tudta, hogy igazi bátorságra lesz majd szükség a reménytelenség és önsajnálat érzésének legyőzéséhez. Azonban amikor a férfi engedelmeskedett, azonnal meggyógyult. Isten sosem kényszeríti rád a gyógyulást, még akkor sem, ha szenvedsz. Nem. Akarnod kell, hogy jobban legyél, és tudatosan kell hinned abban, hogy képes vagy rá. A sérüléseket nem lehet elkerülni, azt viszont megválaszthatod, hogy áldozatként élj-e. Az egyházban mindig lesznek emberek, akik gondolkodás nélkül beszélnek és megsértenek másokat.
„Valamennyien Krisztus testének részei vagytok…” (lásd Kol. 3;15, szabad fordítás). Értsd meg: ugyanannyi energiát igényel az, hogy a gyógyulást válaszd, mint maga a keserűség, de mégis mennyire más az eredmény! Az egyik esetben bénult maradsz a múlt miatt, a másik reményt ad a jövőre. Tehát, melyiket választod?
Bob Gass
- statgép
